Akkor még senki fejében nem fordult meg, hogy mekkora lehetőségek rejlenek majd az utasszállításban. A hajózás rengeteg viszontagságon ment keresztül – felfüggesztették, megszűnt, hadi eszközzé vált – mire eljutott oda, ahol most tart. Luxus a vízen, egy történet, ami 122 éve indult hódító útjára.
Ha belegondolunk a hajózás története szinte egyidős az emberiséggel. A történelmi adatok is azt támasztják alá, hogy már az ókor elején is használtak úszó alkalmatosságokat. Természetesen ezek a kis tutajok és bárkák a nagy nyílt vizek helyett még csak folyókon, vagy sekélyebb tengervizeken közlekedtek, de bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a hajózás és a vízi utak mindig is foglalkoztatták az embereket. A kereskedelmi és hadihajók, amik nagyobb távolságok megtételére voltak képesek, csak jóval később jelentek meg. Először a vitorlások álltak az érdeklődés középpontjába, ezekkel már tengereket és óceánokat átszelő utakat is meg lehetett tenni, de az igazi luxushajók megjelenésére egészen a gőzhajók forgalomba állításáig várni kellett. De ez után sem ment minden olyan gyorsan, mint hisszük. Ezek a nagy teljesítményű hajók kezdetben csak A-ból B pontba szállították az embereket, valahogy úgy, mint ma a fapados repülőgépek. A fő feladatuk az volt, hogy az utasokat és a rakományt épségben eljuttassák a kiindulási pontból a következő kikötőbe.
De még így is világszenzációnak számított az első „hibrid” gőzhajó, a Savannah, ami 1819. májusában futott ki Amerikából Liverpool irányába, és közel egy hónap múlva érkezett meg a kikötőbe. Ezt a jelentős teljesítményt pedig úgy érte el, hogy félig vitorlás, félig pedig gőzhajó volt. Nagyságából adódóan csupán 100 órára való szenet bírt magával vinni, plusz az utasokat, de tény, hogy nem függött teljes mértékben a szél akaratától. Természetesen nem ez volt az első gőzhajó, mely a vizeket rótta, hisz a Charlotte Dundas 1802-ből, vagy a Clermont 1808-ból már járatszerűn közlekedtek, de nem a tengereken.
A Savannah sikerén felbuzdulva az amerikai, brit és német szakemberek is azon kezdetek el dolgozni, hogy megépítsenek egy akkora hajót, mely a teljes út hosszára elegendő szenet tud szállítani. Majdnem két évtized telt el, mire az álom valósággá vált. A Great Western nevű brit gőzös korának legnagyobb gőzhajója volt, melyet kifejezetten az Atlanti-óceánt átszelő utasszállítónak terveztek. A hajó végül csak a gőzerőre hagyatkozva, 27 és fél nap alatt tette meg az utat az angliai Bristolból New York-ba, 1838 áprilisában. Ezzel a teljesítményével, később amolyan posztumusz díjként elnyerte a Kék szalag díjat, melyet 1860-ban alapítottak. Az elismerést azok a hajók kapják meg, melyek a leggyorsabban teljesítik az Atlanti-óceánt átszelő útvonalat, Európától New York-ig.
Hajóutak az utazás kedvéért
Ettől kezdve már olyan hajókat tudtak legyártani, melyeknek akkora volt a befogadóképessége, hogy megérte őket vízre bocsájtani. Azt lehet mondani, hogy innentől, vagyis az 1940-es évek elejétől indult be az óceáni személyhajózás, és temérdek új hajó megjelenése. 1845 júliusában például, a Great Britan kezdte meg útját, 360 utassal és 600 tonna árúval a fedélzetén. Majd 1858-ban forgalomba állt a Great-Estern, mely 6000 tonnát és 4000 utast szállított. Ezek a hajók azonban még linereknek számítottak, azaz olyan óceánjáróknak, melyek egy adott útvonalon biztosították az átkelést az óceánokon. A cruise ship, vagyis turistahajó, melyet csak az utazás kedvéért megtett körutakra használtak, a századforduló idején élte fénykorát. Ebben az időben egyre-másra jelentek meg a nagyobbnál nagyobb, fényűzőbbnél fényűzőbb hajóóriások, és egy hajótársaság sem akart alulmaradni a versenyben. Azonban míg az emberek a nyári időszakban szívesen szálltak hajóra, és utaztak az érintetlen, legendákkal teleszőtt északi partok felé, egészen Norvégiáig – ezek az utak, akkoriban státuszszimbólumnak számítottak – télen csak azok léptek fel a fedélzetre, akiknek nagyon muszáj volt. Valamit ki kellett találni a problémák megoldására.
A német hajógyártás kiemelkedőnek számított az 1900-as évek elején. Hajóik egyre nagyobbá és pompázatosabbá váltak. A vizeket akkoriban az 1847-ben alapított Hamburg-Amerika Hajótársaság (HAPAG) uralta. A mindent megváltoztató ötlet Albert Ballintól származott, aki egy fiatal hajótulajdonos volt a társaságnál. 1981-ben adta elő elképzeléseit, miszerint olyan körutazásokat kellene szervezni, melyek az utazásért, a kikapcsolódásért, a világlátásért vannak elsősorban, nem pedig adott útvonalon járnak. Először csak a Földközi-tenger térségében gondolkodott, de idővel kitágította a beutazható területet. Az elő kifejezetten kéjutazás 1891-ben, az Auguste Victoria gőzhajó fedélzetén indult el. Két hónapig tartott, összesen 241 utassal. A hajó, melyet cuxhaven-i kifutásakor II. Vilmos császár is meglátogatott, érintette Southamptont, Gibraltárt, kikötött Kairóban, Jeruzsálemben, járt Damaszkuszban, Konstantinápolyban, Athénban, majd Máltán, Nápolyon és Lisszabonon keresztül visszatért Hamburgba. Ezen első körút során a hajón tartózkodott Christian Wilhelm Allers festő és illusztrátor is, aki hűen megörökítette az utasokat és minden felkeresett, újnak számító kikötőt, várost, valamint annak lakóit.
Ballin az út minden apró részletét megtervezte, bár akadt néhány fehér folt – a felkeresett városokban nem voltak idegenvezetők, az utasok csak tengtek-lengtek az utcákon – de a HAPAG rettentően meg volt elégedve az eredménnyel, és egyre több körutat indított, valamint jó néhány kimondottan erre a célra épített hajót bocsájtott vízre. Érdekesség, hogy az első Ballin-út során a 241 utasból mindössze 20-25 volt hölgy, többen nem vehetettek részt a hajóúton.
