A háború átka
1907-ben járunk, a Lusitania, korának legnagyobb, legpompázatosabb, valamint leggyorsabb hajója vízre száll, és rögtön első útja során elnyeri a Kék szalagot. Liverpooltól hogy New York-ig elérjen, csupán 5 napra van szüksége. Ebbe a versenybe száll be a luxushajózás történetének legszerencsétlenebbül járt hajója, a Titanic, mely 1912-ben, első útjának közepén jéghegynek ütközött és 1513 utassal együtt a hullámsírba süllyedt. Csupán 714-en élték túl a tragédiát, mely elkerülhető lett volna. Ezen esemény hatására született meg számos, a hajózás biztonságát szolgáló nemzetközi előírás. Ilyen volt például a kötelező rádióügyelet és a valamennyi utas befogadásához elegendő mentőcsónak megléte.
1912-ben azonban volt még egy, a hajózás történelmét érintő előrelépés, mégpedig a gőzhajókat azóta teljesen kiszorító dízelmotoros hajók megjelenése. Az első nagyobb tengeri csavaros motorhajó, a Seelandia, a Dán Kelet-ázsiai Társaság számára épült Koppenhágában. De az örömbe bú vegyült, mert minden tervbe beleszólt a háború. Még a német HAPAG is felsőbb ellenőrzés alá került, és hajóin az egységes zászlót leváltotta a fekete-fehér-piros horogkeresztes lobogó.
A legtöbb hajó nem úszta meg ennyivel, át kellett adni a haditengerészetnek, ami aztán vagy katonák vagy hadianyag szállításra használta őket. Jobb esetben nyilvánosan, rosszabb esetben úgy, hogy a mit sem sejtő utasok fegyvereken ültek. A hatalmas Lusitaniát is ennek okán süllyesztették el a németek, fedélzetén 1200 ártatlan emberrel. Ez volt a kiváltó ok, hogy az amerikaiak beléptek az I. világháborúba. De a hajók legtöbbje mind elsüllyedt vagy megrongálódott, mindegy melyik oldalon harcolt. Aztán a két világháború között újabb hajómonstrumok jelentek meg, ilyen volt a Queen Elisabeth, a Queen Mary és a Normandie, majd a II. világháború ismét közbe szólt.
Az óceánjárók alkonya, a turistahajók tündöklése
A háborús szolgálat befejezése után, az ötvenes évek közepére az angolok is kezdték kiheverni a veszteségeiket és megrendelték az első háború utáni brit óceánjárót, a 42 000 tonnás Orania-t, mely Anglia és Ausztrália között ingázott. Az új hajók létrejöttét a háború utáni kivándorlási és utazási láz gerjesztette, de amikor kezdtek ismét jóra fordulni a dolgok, új, veszélyes ellenfél tűnt fel a távolban, legalábbis ami az óceánjárókat érintette. 1958 októberében megindult az első transzatlanti légi járat New York és London között, melynek következtében a hajók pár év alatt elvesztették utazóközönségüket. Fennállásuk óta először, jövőjük bizonytalanná vált. Az utasok 95 százaléka repülőn kelt át az óceánon, minek következtében a tengeri személyszállítás összeomlott.
A Queen Mary-ből múzeum és szálloda lett a kaliforniai Long Beach-ben, a Queen Elisabeth pedig a tűz martalékává vált 1972-ben. Napjaink egyik legnagyobbnak számító hajója, az RMS Queen Mary 2, amely építésekor, 2003-ban a világ leghosszabb (345 méter), legszélesebb, legmagasabb (17 utasfedélzet) és legnagyobb hasznos térfogatú utasszállítója volt,mára elvesztette koronáját. Felbukkant ugyanis a Royal Caribbean Cruises Ltd. hajótársaság Freedom of the Seas hajója, mely 160 000 tonnát és 3 600 embert képes befogadni. Ezen az úszó nyaralóhelyen minden van, ami szükséges lehet egy luxus nyaraláshoz: víziparkok, báltermek, színházak, mozik, éttermek, kaszinók, sőt a QM2-n még planetárium is található, vagyis ezek a hajók már igazi úszó szállodakomplexumok.
A jövőnek pedig úgy tűnik csak a képzelet szab határt. A tervezők már nem is hajók, hanem úszóvárosok megépítésén gondolkodnak. Egy biztos, bárhogy is néz majd ki a turistahajók új generációja, azoknak már nem lesz kettős célja, nem számít majd hova megy, óceánon vagy tengeren siklik-e, és hol köt ki – ha nagysága miatt kiköt egyáltalán – mert a vendégek csak a hajózás élményéért és a nyaralásért utaznak majd, ahogy teszik azt ma is, már nagyon sokan.
