Történelmi áttekintés
A sziget a 19. század közepén nyílt meg újra a nagyközönség előtt: a fővárosiak előszeretettel jártak ide kirándulni és ünnepelni. Az 1860-70-es években aztán szó szerint felpezsdült az élet: Zsigmondi Vilmos fúrásai nyomán termálvíz tört a felszínre, melyre hamarosan ráépítették a margitszigeti gyógyfürdőt, míg a fölösleges vízből egy gyönyörű zuhatagot alkottak a kertépítők, amely akkoriban még egyenesen a Dunába ömlött. 1873-ban megnyitották az Ybl Miklós által tervezett Margitszigeti Nagyszállót, mely mögött a tehetősebb polgárok építettek maguknak nyaralókat. A közlekedést segítendő megindult a lóvasút, s egészen 1928-ig rótta a köröket a sziget alsó és felső csúcsa között. 1876-ban megépült a Margit híd is, de a szigetet 1901-ig, a szárnyhíd megépültéig csupán csónakon, majd később hajón lehetett megközelíteni.
A sziget fejlesztése a 20. században is tovább folytatódott: vadaskert, víztorony, uszoda, strandfürdő, szabadtéri színpad és zenélő kút épült rajta. Megkezdődtek a régészeti kutatások is, így a föld alatt rejtőző középkori falak egy része ismét napvilágra került. Restaurálták a premontreiek 12. századi templomát, állagvédelem alá vették a ferences templom romjait, a domonkos kolostor helyén pedig 1938-ban megnyitották a romkertet.
De aztán jött a második világháború, s a kiásott romokra megint hálátlan szerepet osztott a sors: a hajdani királyi kastély egyik helyiségében egy földbe mélyített ágyúállást tártak fel a régészek, amelyik annak idején a pesti oldalt lőtte. A Margitsziget és a tűzfészekként szolgáló romkert ezzel a háborúval is sokat veszített, s a középkori romokat már végképp nem lehetett feltámasztani. De Szent Margit szelleme minden viszontagság ellenére sem tűnt el a dunai szigetről. Ott van benne ma is a megkopott kövekben, a sárga levelekben és a fák között játszó novemberi szélben, de talán még az új fejlesztésekre és szórakozási lehetőségekre is letekint néha.
