Miután Bastiából indulva körbeautóztad a szigetet, itt, Porto határában ismered el, hogy igaz a mondás: Korzika valójában hegy a tengerben! Tekinteteddel a tengert kutatod, s nem kis meglepetésedre úgy találod, a mélyből visszaköszönő sziklatömbök éppoly rózsaszínűek, vörösek és bordók, mint a felszíniek.
A repülőgépről alápillantva még úgy gondoltad, a rendelkezésedre álló négy nap elég lesz Korzikára. Ám ahogy a távolság közted és a sziget között csökken, a sziklaszirtek, s a települések pirosas foltjai hegyekké és városokká tágulnak, nyilvánvalóvá válik, e francia tartomány megismeréséhez, felfedezéséhez hetekre, netán hónapokra lenne szükséged. Itt megtalálod mindazt, ami nekünk olyannyira hiányzik az élet kerekségéhez – a fövenyes tengerpartot, a kezelhető méretű hegyeket, a sziklákat ostromló hullámokat, s a szeleket, melyek hajóinkat kihajtják az óceánokra. S ráadásként megkapod azt a fajta latin kultúrát és történelmet, melyet ritkán tapinthatsz az ujjad bögyével oly’ magától értődően, mint e viharos múltat megért szigetvilágban.
Korzika öreg köveinek lelke van. S aminek lelke van, az beszél hozzád. Legyen az a Porto-öböl menti Les Calanches föléd boruló, bizarr, vadvörös szirtje, Bonifacio Tengerész Temetőjének faragott zárköve, vagy az Ajacciót egykoron védelmező Parata őrtorony támaszköve – mesélnek neked valamiről, még akkor is, ha magadban vagy, s csend üli a tájat.
Körülnézel. Bal vállad fölött Porto szűk “játékkikötője”, melyet holtában is büszkén őriz a Genova-torony. Későn érkeztél, a bástya este hétkor bezár, így leülsz a tövében, a simára koptatott óriás kavicsok egyikére. Az esőfelhők keletre sodródtak, a lenyugvó nap bekúszik a Porto-folyó torkolatába, sugarai felgyújtják a szurdok szikláit, s amott, a távolba vesző strandföveny fölött mélyzöldre vált az eukaliptuszerdő. Úgy érzed, megérkeztél valahová, ahol pontosan az a valaki vár reád, akivel évek óta találkozni szeretnél.
Ez a valaki – önmagad. A félóra teljesen a tiéd, a többiek a halásznegyed meredek utcácskáiban megbúvó kézművesboltokat járják. Előveszed a jegyzetfüzeted, s a lapjait forgatva újraéled eddigi utad.
A repterek közötti transzfer a dugótól beállt városban, a késő esti érkezés Bastiába, a város távoli fényei már a múlté.
Az autó a L’Étang de Biguglia természetvédelmi terület zárt lagúnája és a tenger által határolt keskeny földsávon suhan. Balról kétembernyi nádas zörren, jobbról, a fák mögött morajlik a tenger. Később füledben a nagyváros zajával fekszel, az éjféli Korzika még nem mutatja arcát.
Reggel másik világban ébredsz. A terasztól néhány lépésre a plázs, majd a tenger. Éppen annyi hely, hogy a magányosan kocogó férfi, a lóháton galoppozó nő elférjen rajta. Az éjjel esett az eső, a felhők nehezek, az ezüstszürke fény valószerűtlenné formálja a tájat, a város távolba vesző házait. A csinos pincérnő tálcán hozza a “kontinentális” reggelit, a kancsó hosszúkávét, a mini-bagettet, az édes illatú croissant-t, a vajat, a gesztenye- és ribizlilekvárt.
Délnek veszed az utad, a táj a lankás Dél-Dunántúlra emlékeztet, művelt szőlőskertek, gyümölcsösök kúsznak az oldalakra, a Korzika gerincét alkotó hegyvonulat csupán a távolban sejlik. A “Száz kilométeres föveny” derekán, Bravone település közelében megpillantod az első őrtornyot, melyet a genovaiak építettek a tengeri kalózok ellen. A föveny mangroveillatú lagúnatóvá nyílik. Az Étang de Diane volt a sziget első természetes kikötője, innét indultak a rómaiak a sziget belsejének meghódítására.
Néhány kilométerrel arrébb a hajdani Corsica provincia fővárosa, Alalia, mai nevén Aléria – az ásatások falva. A szeszgyárban sorra kóstolod a csillogó réztartályokból csordogáló ‘anisette’ (ánizs), ‘cédratinec’ (cédrus), ‘myrtec’ (mirtusz) vagy a törkölyből párolt L’eau de vive Corse (“korzikai élet vize”) likőröket, s már azt sem bánod, hogy újra szitálnak a felhők. A búcsúzóként kínált gesztenyepálinka élessé teszi a szaglásod, lám, a partokat valóban mirtuszillat lengi körül, s igazat adsz Rómának: Korzika a Szépség szigete. Az esővíz csillogásában olyan, mint tengerből kelő hajadon, ki annál szebb, minél tovább nézed…
És jő Bonifacio! Kedvenc bóklászóhelyed a szigeten. “Város a Sziklákon”, így becézik, és teljes joggal. A La Haute Ville csúcspontján kapsz szállást, egy sísánc utcában, ahová még a helyi profik is ritkán térnek be kocsival. A Place Bonaparte-ről felvonszolod csomagjaidat a Rue Simon Varsi-ra, és nagyon franciának érzed magad.
– Bonjour monsieur! – köszöntenek a helyiek. S te boldogan viszonzod:
– Bonjour, Ma’m.
A szálloda, mint minden lakóház a Sziklán, felfelé terjeszkedik, végére állított téglalap oldalnézetben – emeletenként két szoba, a tiédben az ágyat is három meredek lépcsőn lehet megközelíteni.
Este a tulaj a szomszédban lévő haléttermébe invitál, az arasznyi vastagságú, fából ácsolt asztalok mentén a vendégek tengeri herkentyűket fogyasztanak. ‘Aziminu’, korzikai halászlé bevezetőnek, melyet főtt fekete kagylóval teli üstök követnek, fehérborral vagy paradicsommártással. Mindezt leöblíted a leggyümölcsösebb ‘Vin de Corse’ felirattal védett fehérborral, amit valaha kóstoltál…
Bonifacio történelme maga Korzikáé: háború, béke és félelem. A toszkánok alapították 830-ban, de uralták a pizzaiak, a genovaiak, támadták az aragonok, a törökök és a franciák. 1768-tól francia tartomány. Peregnek az emlékképek. Az Aragon-lépcső, a Tengerésztemető, a hatvan méter magas mészkőfal szélén billegő bérházak, a Grotte Sdragonatto, a Sárkány barlangja, amelybe hajóstól együtt bepöfögtél… És a meglepetés. Este lesétálsz az Avenue Charles de Gaulle-on a kikötőbe, s szembetalálkozol a néhány hete világszenzációt keltő, szomáliai kalózok által elrabolt háromárbocos La Ponte-vel!
