Reggel éneklő pincér fogad a szálló meghitt éttermében, a sziklába vájt falakról MP3 vezényelte zene szól. Utolsó pillantást vetsz a magasból az öbölre. “Ami a szépséget illeti, Bonifacio Korzika fővárosa” – mondta Paul Valery, a sziget szülötte. Lehetetlen nem egyetérteni a költővel.
Úton vagy ismét, a vadszirtes nyugati partokra. Site de Roccapina útszéli fogadójából a sziklaformációk oroszlán és elefánt sziluettjére emlékeztetnek. A “legkorzikább korzikai város”, Sartene elbűvöl kartávolságnyi széles utcácskáival s legendás filmeknek helyszínt adó kávéházaival. A Valinco-öböl csücskén fészkelő Proprianóban a vízbe folyó étterem tulajdonosa bemutat az intézmény szerencsetabujának, a 15 éves Pablo kutyának, s mellesleg feltálalja a legjobb hagymás-ecetes ‘anchovyt’, melyet életedben ettél. S végül megismered az édes-keserű korzikai gesztenyesör, a ‘Pietra’ ízét! Mmmmmm…
Végre napsütés és Ajaccio! Azt gondolnád, a város fia, Napóleon öröksége lesöpör mindent az asztalról. Nem így van.
– A kis köpcöst nem szeretjük – mondja egy idős, helybéli úr, ropogós angolsággal. – Semmit sem tett Korzikáért. Egyetlen egyszer tért vissza a szigetre, amikor Bonifacióból megtámadta Szardíniát. Csak Franciaország és a hatalom érdekelte. Felőlem lebonthatják a szülőházát.
Természetesen elmész a Rue Saint-Charles-ra és meglátogatod a Maison Bonapartét. Apró, de döntő bosszúság ér. Kizárólag franciául szólnak hozzád a feliratok, ismertetők. A nemzetközi turizmus jegyében ennél többet érdemelne a világ legváltozatosabb karrierjét befutó kalandora… (Nem úgy a szintén Ajaccióban született Tino Rossi, a “Latin Szerető”, filmszínész és operaénekes, Korzika legeredményesebb kulturális exportja. Mosolyogva emlékeznek reá, utcát és jachtkikötőt neveztek el róla a városban…).
Kedvenc kószálóhelyed a belvárosi piac, a halászbárkák mólója, s megállsz bámészkodni a Place Maréchal Foch-on, a Napóleon-szobor tövében, ahol komédiások szórakoztatják a turistákat. Délután kiautózol a félsziget csücskére, s megmászod a dombot a Parata-őrtoronyhoz. A nyereg, amely összeköti a várossal, három dimenzióban rögzíti emlékeidben a sziget allegorikus szépségét. Még este is erre gondolsz, amikor a korzikai pizza mellett megismerkedsz (s egy életre barátságot kötsz) a Cap Corse brandy cseresznye vörös ízével…
És most itt vagy Portóban. Becsukod a jegyzetfüzeted, s amikor a társaság egybeverődik, megindulsz a hegyeken át, vissza, Bastia felé. Éjszakára Evisa erdei falvában szállsz meg, úgy érzed, csupán ki kell tárnod a karjaidat, s az erkélyedről a völgybe tudnál siklani. Reggel lesétálsz a laricio-fenyők között megbúvó zuhataghoz, az erdők csendjét favágók verik fel.
A szerpentinek keskenyek, kacskaringósak, olykor tülkölő buszok állítanak meg a beláthatatlan kanyar mögül, máskor kecskecsordák vagy szaladgáló félvad malacok. Az út menti kőházak vörös rózsával vannak befutva, a fák között családi kálváriák szundikálnak.
Rajzmappába illő falvakat hagysz magad után, mesebeli nevekkel, mint Albertacce, Casamaccioli vagy Calacuccia. Rácsodálkozol Korzika legmagasabb csúcsára, a 2700 méteres Monte Clintóra, leghosszabb folyója, a Golo szurdokára, s Corte, az öreg főváros hajdani dicsőségére. Bastiában még van annyi időd, hogy kiruccanj a bájos Erbalunga városkájába, hogy el tud mondani: a Cap Corse-félszigetre is betetted a lábad.
Gondolatban már búcsúzol a Szigettől. A szállóban előkerül az eldugott Tokaji aszú: csin-csin, koccintasz társaiddal a remekül sikerült körútra, s csak ekkor mered magadnak is bevallani, megijedtél a túrát fogadó esőtől. De lám, mint mindenhol a világon, borúra mindig derű jön. És ez Korzikán sincs másképpen…
