Világvárosi nyüzsgés, rengeteg autó, mindenre kevés idő. Többször jártam már modern Görögország fővárosában az elmúlt évtizedek során, az idők múlását a graffitik és a szűk utcákon átfurakodó városi terepjárók szaporodásán keresztül mérem. A kerékpárok eltűntek, helyükben a világ minden sarkából összesereglett robogók hada uralja a sugárutakat és sikátorokat. Athén már nem az a klasszikus fehérség, ami volt a hatvanas években, de el kell fogadnunk a globalizáció mantráját: egyen-gazdaság, egyenruhában.
Aki csoportosan utazik a görög hon felfedezésére, az különben is csupán néhány órát tölt e beton-rengetegben, s az idegenvezető óhatatlanul egy irányba mutat piros napernyőjével: irány az Akropolisz!
A klasszikus történelem e csodás helyszínéről már sokan sokfélét írtak – próbáld ne agyonolvasni és jegyzetelni magad: a tetején álló Parthenon úgy nyűgözzön le, ahogy van, számadatok dömpingje és kismillió mitológiai utalás nélkül, hisz úgy sem leszel képes megjegyezni azokat. Kóborolj el a korlátok között terelt embervonatoktól, a szócsöveken és kihangosítókon keresztül daráló guide-októl, keress távolabbi, légteres pontokat és szívd mélyen magadba a helyszín auráját. Képzeld el a hófehér khitónban surranó papnőket, a méltóságteljes, emelt fejű férfiakat, a hatalom babérkoszorúját viselő vezéreket, a morózus katonákat és nem utolsósorban, a félmeztelen rabszolgák ezreit, akik e köveket felhordták és összeillesztették.
A helyszín monumentalitásáról sokkal kerekebb képet kapsz abból, amit egyénileg alkotsz magadnak. Írd le az ismertetőtáblán látott neveket, készíts fotókat és jegyzeteld a gondolataidat. Este, a szállodaszobád csendjében üss fel egy respektálható útikönyvet (pl. Lonely Planetet) és olvass utána. Ekkor fogod igazán átélni, merre is jártál! Ha van rá lehetőséged, gyalog menj fel a sziklahegyre, mégpedig az Ókori Agora felől. Bár ez utóbbi jelenleg le van zárva, kapaszkodás közben sok helyről rálátsz a demokrácia megszületésének színhelyére, ahol a cserépszavazásokkal választottak méltóságokat és jövőt, ahol elítélték és kivégezték Szókratészt, ahol a politikai élet zajlott, a pénzverde állt, s ahol a tízek tanácsának tagjai, a strategoszok döntöttek a hadviselésről.
Ami meglepetés és kihagyhatatlan, az az Új Akropolisz Múzeum. Ultramodern, mégis stílusában, belső építészetében belesimul a feladatba: megmutatni mindent, ami a görög ókori történelem mozaikképét valósággá rakta össze. A célnak megfelelően az építmény hosszanti fala pontosan azonos méretű a Parthenon hosszával, s így a feléje tekintő üvegfalon át tükörképszerűen azonosíthatjuk a kiállított relikviák eredeti helyét – élőben! E látogatás során zárul le a megértés íve, hogy a misztikus történetek mögött álló alakok is hús-vér emberek voltak, akik a maguk módján ugyan úgy törekedtek az élet megélésére, mint mi, évezredekkel később. Apropó: a múzeum felső szintjén remek, üvegfalu étterem működik, fantasztikus kilátással a városra! Kipróbáltuk – méltó helyszín az Akropolisz túra lezárására…
Ahol magyarnak lenni jó…
Sok évvel ezelőtt alkalmam volt áthajózni a Korinthoszi csatornán. A Duna-tengerjáró kategóriába tartozó hajónak az orrát motoros vontató tartotta középtájon, míg a kormányos a navigációs hídon szó szerint a centikért küzdött, nehogy legyaluljanak bennünket a támfalak kövei. Mindkét oldalon matrózok tartottak seprűket a falak felé, s ha a cirok söpörte a csatorna oldalfalát, felüvöltöttek a révkalauznak a kormány állásba: „tenere la destra!” (tartson jobbra!), vagy tenere la sinistra! (tartson balra). S ekkor a kormányon igazítottak fél centit a kívánt irányba. Ennyire szűk a csatorna az újkori hajózás számára! Ám a maga idejében zseniális húzás volt a Peloponnészoszi-félsziget közel hét kilométer széles nyakának, az Isthmosnak átvágása. Történtek kísérletek Homérosz idejében is, sőt Néró is nekiugrott az akkoriban még képtelennek tűnő feladatnak, hogy hajói megspórolják a 400 kilométernyi tengeri utat a félsziget körül, amennyiben Athén tájára kívántak eljutni az Adriáról. Ám a technikai problémák, és korai halála miatt a kezdeményezés kudarcot vallott.
És ekkor jöttek a magyarok, igaz, majd két évezreddel később, de megjelentek! A zseniális Gerster Béla építészmérnök, (aki számos csatornarendszert és vasútvonalat tervezett a monarchiában, és részt vett a Panama-csatorna munkálataiban is), saját tervei alapján, Türr István altábornagy „projekt menedzselésével” 1881-1893 között Korinthosz városának közelében átvágta a földnyelvet, s ezzel lerövidítette a hajózási útvonalat a Jón és az Égei-tengerek között.
És most, Athénból a félszigetre tartva, itt állok, a nevezetes hídfejnél, ahol a nemrégen átadott, kettős márványfalba vésett, aranyozott szöveg emlékezik meg hazánk fiainak dicséretes tettéről. A hídszerkezet alján felállított bangee-jumping platformról ugrani készülő fiatalt készülök fotózni, amikor két görög férfi megkérdezi, miféle népek vagyunk. Valóságos diadalünneplésbe részesítenek, amikor elárulom, honnét érkeztünk. Vannak még percek a nagyvilágban, amikor jó érzés magyarnak lenni!
Kékben oldott tekintély
Az argoszi síkság felől közelítve a Palamidi sziklatömb kétszáz méteres kúpja vezeti az utazót az Első Hellén Köztársaság és a Görög Királyság egykori fővárosa, Nafplion felé. Meglepően újkori az épületek többsége, az utcácskák klasszicista stílusú házak között andalognak, a házsorokat meg-meg szakítják a családi méretű templomok, melyek előtt intim parkok kínálják a hűst, forró nyarak idején.
A kegyeleti helyszínek közül csak egyet emelnék ki, a Szent György katedrálist, melynek története hűen tükrözi a történelem árapály hullámait. A 16. sz. elején épült, keresztény adományokból, a török megszállás idején mecsetté alakították, a velencei hódítások eredményeképpen ismét kereszt állt a tetején, majd a második török megszállás alatt dzsámiként használták, míg végül a 19. század első harmadában ortodox görög katolikus templom lett belőle, napjainkig.
Ez a parányi ex-metropolisz is büszkélkedhet valamivel, amiből csak egy van a világon! A Komboloi Museum közel ezerféle imádkozó-fűzér gyűjteményében az értő turista megtalálhat a rózsafüzértől a buddhista málán keresztül a muszlim masbaháig minden fajtát, ami létezik földgolyóbisunkon. Az ajándék részlegben meglepően olcsón lehet vásárolni autentikus emlék olvasókat!
A városka legszebb része a kikötővel egybeépített tengerpart, melynek a teraszos éttermek előtti szakaszát, sajnálatos arroganciával, parkoló autók tömkelege szállja meg. Szerencsére a világítótorony kőgátja és az óriási, teraszszerű móló közti szakasz, az Akti Miaouli-sétány mentes e modernkori betolakodóktól, mindössze néhány száz méter hosszú, de itt parádézik a városka öregje-fiatalja, elvegyülve a turisták között. Feltéve, ha nem kávéházban csücsül, idők ködébe vesző tekintettel.
A sétálóutcát javasolnám a kávék, nyalánkságok és emlék-mütyürkék megszállottjainak. Minimum kétszer illik rajta végigsétálni: egyszer az egyik oldalon, visszafelé a másikon, annyi a látni és tapintani való. Az utcácska neve Amalias, közvetlenül az említett teraszos mólóval szemben, a Philellinon–térnél kezdődik, melyet egy szürke márvány obeliszkről lehet felismerni.
A Bourtzi, a kikötő szájában, a vízből magányosan feltornyosuló szigeterőd, már ránézésre is komor, nehézkes, tömör. Mint egy évezredek távlatából itt felejtett ősszörny, őrzi a városka elmúlt dicsőségét a nyílt tenger felől. Az 1470-es években építették, végvár szerepét töltötte be a benne állomásozó katonasággal, 400 éven át. Ekkor érdekes fordulatot vett a sorsa: itt laktak a hóhérok, akik a város feletti hegycsúcson épült hatalmas erődrendszer, a Palamidi vár hírhedt börtönébe sétáltak fel alkalom adtán, hogy kivégezzék a halálraítélteket. 1935-ben még ennél is furább metamorfózison ment keresztül: hotel lett belőle! Az erős idegzetűek talán még alhatnak véreskezű bakók ágyaiban? Ha van időd, ruccanj át a rendszeres kompjáratok egyikével. Megéri onnét visszatekinteni a városra és az tyúkanyóként figyelő erődre.
A Palamidi erőd fantasztikus állapotban megőrzött és felújított vár, nyolc egymástól független bástyarendszerrel, a szirttetőről alácsüngő nyúlványokkal, melyek huszárok panyókára vetett mentéjére emlékeztetnek. 1714-ben fejezték be az építését, terjedelme vetekszik egy közepes magyar községével. Megszületésének körülményei kicsit komplikáltak: a frank erődöt a velenceiek építették – török megbízásból! Magától értődően pazar kilátást kínál szinte minden szögletéről Nafplionra, a tengerre, s nem utolsósorban, Bourtzira, a szigeterődre. Ha csak egyetlen várat kívánsz meglátogatni Görögországban, ez legyen az.
Mint a tengerek és a tengerpartok imádója, a belvárosi csatangolásra szánt időből elcsentem egy órát és végiggyalogoltam az Arvanitia-sétányt, mely szorosan követi az öböl vízvonalát a Palamidi erőd támfala és az ókori, fallal körül vett városrész, Acronaplia falmaradványai alatt. A belevalóbb turisták és helyi szerelmespárok kedvenc andalgó vonala, mely egy éles kanyar után már csak a nyílt vízzel és a misztrál fuvallatával néz farkasszemet. Gyönyörűen ki van építve, óriás kaktuszok és pálmafák szegélyzik. Elvezet a tengervízzel töltött, 100 méteres versenyuszoda fölött is – az első modernkori olimpián hasonló, forduló nélküli medencében nyerte a távot Hajós Alfréd. A parányi félsziget csücskének közelében, a város méreteihez szabott szikla alagúton kell átsétálni. A sétány mindössze egy kilométer hosszú, s az üdülőövezet legnagyobb homokstrandjánál, az Arvanitia Beach-nél ér véget.
Végül a helyi gasztróról. Mindenképpen úgy intézd, hogy nagyon éhesen ülj le a kikötőre tekintő éttermek egyikének teraszára. Akkora adagokat szolgálnak fel, melyek itthon az egész családnak elég lenne vasárnapi ebédre… Két speciális cégért tudnék ajánlani: a tenger gyümölcseinek kedvelői részére a Savouras Fish Tavernt, míg a tradicionális görög konyhát ízlelgetőknek az tégelyek tucatjait felszolgáló Elatosz Greek Tavernt.
Pikniksziget
Peloponnészoszi túráink bázisa Tolo volt. Ebből a tengerparti üdülővároskából indultunk reggelente napi célpontjaink felé. Minden este az erkélyemmel szemben fekvő parányi sziget vidám fényeivel a szememben mentem ágyba; s felébredve, a felkelő nap fázós sugaraiban azonnal e szigetre vetődött pillantásom. Mindennél jobban szerettem volna meglátogatni ezt a titokzatos, cserjével és kaktusszal benőtt sziklaképződményt. Vajon lakik e rajta valaki? Az utolsó napon teljesült kívánságom. A hotel tulajdonosa motorcsónak kirándulásra invitált bennünket az öböl szigetei között. Mire nekivágtunk, a nap már magasan, a kék égtengerben úszott, melegen tűzött alá, s ránk zúdította a tenger és a szigetzátonyok burjánzó vegetációjának tömény illatát. Útközben Georgiás elmesélte, a sziget neve Koronisi, lakatlan, a tetején kápolna áll, melyben ünnepi istentiszteletet tartanak bizonyos időközökben, emellett rendkívül divatos esküvői helyszín, vagyis ki lehet bérelni az alkalomra. A pap természetesen csónakkal érkezik, ami fölöttébb színessé varázsolja az eseményt.
A kikötő a sziget méreteihez alkalmazkodik, kényelmesen egyetlen nagyobb motorcsónak tud kikötni rajta egyazon időben. Kanyargós lépcsősor visz fel a kápolna előtt kiépített teraszra, melyet honos növényekből összeállított kertecske vesz körül. A mészfehér, kékajtós, cseréptetős házikó gondosan karban van tartva, habár a belseje csak felelős egyházfi jelenlétében látogatható. Mindent átölelő panoráma nyílik innét Tolo túloldali házsoraira, a kék tengervíz háborítatlan tálcája fölött. Nehéz lenne ennél jobb helyet találni a meditálásra, vagy épp az úti élmények feldolgozására. Tökéletes a nyugalom, csak néhány kíváncsi sirály szemléli a látogatót Göröghon egyik legbékésebb pontján.
