Rögtön eszembe is jutottak a gyors sikert ígérő, modern világunkra annyira jellemző vevőcsalogató szlogenek, mint a „Tanuljon meg egy hét alatt angolul!”, „Fogyjon le 5 nap alatt Norbival!”, vagy „Járja be az Egyesült Államokat 10 nap alatt!”. Sosem indultam még útnak 6 útikönyvvel a bőröndömben, és őszintén szólva kicsit tartottam attól is, hogy 8 nap alatt 4 ország 7 városát „fogyasszam el” egy ültömben, amikor mindegyikük külön-külön megérdemelne legalább egy hetet. De a hajón eltöltött hét nap alatt rá kellett jönnöm arra, hogy van, amikor nem az a fontos, hogy hová érkezünk és mit látunk, hanem maga az utazás. Amikor a háttérben elsuhanó országok és városok csupán színpompás, hangulatos díszletei egy olyan előadásnak, amely magáról a tengerről és egy gyönyörű hajóról szól.
Úszó zenekar
A genovai kikötőhöz közeledve szállodánkat keressük tekintetünkkel. A nagy zsúfoltságban lassan kirajzolódik hajónk sziluettje. Mintha egy hatalmas épület lebegne a vízen, ezer szeme csak úgy csillog a reggeli napfényben. Megállok a tövében és végigpásztázom a méretes jószágot. Már a látvány is összenyom: a csaknem 93 000 tonnás, 300 méter hosszú, 13 emeletes monstrum olyan tiszteletet parancsolóan magasodik fölém, hogy beleborzongok.
Alig várom már, hogy a fedélzetre jussunk. Szobánk a 9. emeleten vár, amely szint éppen a „Viola” nevet kapta. A nevem azonban ezúttal nem a kis virágot jelenti. Az olaszok a hegedűt hívják így, s mivel a hajót Orchestra (Zenekar) névre keresztelték, a többi szint is egy-egy hangszer után kapott nevet. A fürdőszobás kabinban franciaágy, fésülködőasztal, kanapé áll, ital és gyümölcs bekészítve, az erkélyről pedig kedvünkre szippanthatunk a tengeri levegőből.
Felfedezőútra indulunk. Ha nem lenne kitéve mindenütt a hajó térképe, minden bizonnyal órákig tévelyegnénk a végeláthatatlan folyosókon. A 13 szinten – amelyek között 13 lift közlekedik – 2500 utasnak jut szoba, akiknek közel 1000 fős személyzet lesi minden kívánságát. Étteremből 5 is van, bárból 9, valamint boltok, színház, könyvtár, internetkávézó, diszkó, fitnesz- és wellnessközpont, tenisz- és minigolfpálya, valamint egy hatalmas napozóterasz napágyakkal, bárokkal, 2 medencével és 4 jakuzzival.
„Ciao, ciao Genoa!”
Amíg mi a hajóról nyíló panorámában gyönyörködünk, a többi vendég már otthonosan jön-megy a fedélzeten. Mivel a hét állomás bármelyikén fel lehet szállni a hajóra, mindenki máshol kezdi a körutat. Három mellkasrengető kürthang és enyhe rázkódás jelzi, hogy elindultunk, s a színpad előtt azonnal hatalmas jambori kezdődik. A napágyakban pihenő emberek felpattannak és az animátorok biztatására latinos sortáncba kezdenek, hogy így búcsúzzanak Genovától. A tarka tömeg egyszerre tekeri a csípőjét, emeli a karját, és ki-ki adottsága szerint „énekli” a kihangosított zenét.
Este 7-kor vacsorához hívnak. Jóleső fáradtsággal telepszünk le elegánsan megterített asztalunk mellé. Eleinte nem értem, miért kell két és fél órát várniuk a később vacsorázóknak a következő ültetésre, de hamar belátom, hogy a hat fogás elfogyasztása bizony rendkívül időigényes feladat. Az ételek nagyon ízletesek, a választék bőséges, a pincérek pedig rendkívül kedvesek és figyelmesek. Nem tudván még, hogy mit vállalunk, minden fogásból rendelünk, s végül moccanni sem tudunk.
Pedig a vendégek szórakoztatásával megbízott csapat tagjai most sem restek: Bingó játékra, kaszinóba, zeneelőadásra, tánctanulásra, színházba invitálnak. A nyelv nekik nem akadály: angolul, németül, franciául, olaszul és spanyolul szinte valamennyien folyékonyan beszélnek, olyan könnyedén váltogatva őket, mintha mindegyik az anyanyelvük lenne. Ki-ki választhat tehát, mihez van kedve. Én legfeljebb a szobáig vagyok képes elvonszolni magam. Volt már elég csinnadratta mára, nem vágyom másra, mint kiülni az erkélyre, hallgatni, hogy hasítja a hajó a sós habokat, beszívni a friss levegőt, és csak bámulni bele a csendes éjszakába.
2-3. nap – A csizma szépségei
Másnap reggel Nápoly kikötőjében ébredünk. Az utasok zöme elindul arra a kirándulásra, amelyikre befizetett. Mi Capri szigetét választottuk, ahová a kikötőből induló kirándulóhajón érkezünk. Anacapriban libegőre ülünk, amely felvisz a hegytetőre – innen csodás kilátás nyílik az egész szigetre. A délutánt Capri régi utcácskáin andalogva töltjük, s nem maradhat el egy jó adag „gelato” (fagylalt) sem – olasz szokás szerint méretes briósba pakolva –, hiszen ennél finomabb édességet aligha találnánk az olvasztó melegben.
A vacsoránál mindenki élénken magyaráz: ahány szem, annyifélét látott napközben. A fogások azonban éppoly kelendőek, mint előző nap, így a trakta után csak egy üldögélős, színházi estére vállalkozunk: Jorgosz, a mágus és bájos segítői varázsolják el a közönséget. Éjszaka továbbhajózunk a csizma orra felé, hogy hajnalra Palermóba érjünk, az olasz partok utolsó állomására. Szicília fővárosa és a közeli Monreale barna kövekből emelt, komor katedrálisaival bűvöl el, no és szűk, árnyas sikátoraival, ahol a szemben lakó szomszédok az ablakokon kihajolva akár kezet is foghatnak egymással.
4. nap – Helló, Afrika!
Bár az észak-afrikai partok nincsenek messze Szicíliától, Tunéziában mégis egészen más világ fogad. A tuniszi bazár színes forgataga semmihez sem fogható: órákig bolyongunk a bazárban (‘souk’). Árulnak itt ékszert, bőrárut, ruhát, fűszert, édességet, parfümöt, alkudni pedig kötelező. Egyik-másik árus még magyarul is tud egy keveset, legtöbbjük magyar barátnőjére hivatkozik. Hitetlenkedésünkre egyikük előkapja tárcáját, amelyben magyar kedvese fényképét őrizgeti.
A szőnyegbolt-látogatás sem maradhat ki a programból. Az árusok olyan profi bemutatót tartanak, hogy többen is felcsavart szőnyeggel a hónuk alatt távoznak. Kihörpintjük az utolsó cseppeket a mentateás poharunkból, s elindulunk Sidi-Bou-Saidba, a kékre festett kapuiról híres művészfalucskába. Nem csoda, hogy a járdák mentén mindenütt akvarelleket és festményeket árulnak: a kis ékszerdoboz szépsége megörökítésére ihleti a művészeket.
