Ebben persze segítségünkre vannak az emberek, az ételek és az a máshol nem tapasztalható hűvös lehelet, amit folyton felénk sodor a szél a gleccserek felől.
Ezt a vidéket, mely Európa és Ázsia határvidékén helyezkedik el, szinte alig ismerjük. Pedig kevert, sokszínű kultúrája rengeteg meglepetéssel szolgálhat a nyugat-európaiak számára. Itt minden és mindenki harmóniában van a természettel, a kicsiny grúz ortodox templomok ugyanúgy, mint a világörökségi helyszínek és a főváros épületei, lakosai.
Tbiliszi, Grúzia fővárosa egy élénk, de szerethető város, ahol folyamatosan, utcáról utcára járva változik a hangulat és a háttér. Az egyik percben egy ázsiai városka piacán járunk, míg a másikban, már egy modern svájci felvonóval emelkedünk a házak fölé – fel a hegyre, a várba. Itt már várnak az ortodox katedrálisok, a zsinagógák és a csodás, zöld parkok.
Örök bájához azonban hozzátartozik még elhelyezkedése is. A város ugyanis a nagyon drámai, Mtkvari folyó által kivájt völgyben található. Nem véletlen hát, hogy sok művész választja otthonául – a Tbiliszi látképéhez hasonlót nehezen találni máshol a világban. És bár egyre inkább érezhető a városon és a vidéken a 21. század fejlettsége – az Óváros attól még ó maradt. A völgy legkeskenyebb részében megbújó városrész megtartotta ősi eurázsiai kereszteződéseit, kacskaringós utcáit, balkonos házait és szép templomait – valamint a 17. századi Narikala erődöt, mely fentről vigyázza az egész kavalkád békéjét.
A központtól nem messze lévő szomszédos részek is megtartották falusi jellegüket; itt kis boltocskákba, kávézókba térhetünk be, amiket közösségi atmoszféra leng körül; és a metrómegállóknál az utcai árusokat is felfedezhetjük, akik saját földjeik terményeit, gyümölcsöt, zöldséget és persze jófajta grúz házi sajtokat kínálnak.
Grúzia északnyugati részén azonban találunk még egy érdekességet. Az Enguri folyó duzzasztásával ugyanis, itt jött létre az Enguri vízerőmű, melyet a világ második legmagasabb íves völgyzáró gátjaként tartanak számon.
Az 1980-ban befejezett gát a folyónak azon a részén helyezkedik el, ahol az elhagyja a Kaukázus hegységet és megindul a Fekete-tenger felé. A hatalmas építmény 272 méter magas és 750 méter széles; megépítéséhez negyedmillió köbméter betont használtak fel. Előtte állni olyan érzés, mintha egy mesebeli óriással találnánk szembe magunkat, mely könnyűszerrel megakadályozza, hogy több mint 1 milliárd köbméter víz a nyakunka zúduljon.
Ott, abban a pillanatban a mérnöki munka netovábbjával nézünk farkasszemet, és akkorkának érezzük magunkat, mint egy hangya. A vízerőmű egyébként a grúz–abház konfliktus-zónában fekszik. A duzzasztógát grúz, míg az áramtermelő egységek abház ellenőrzés alatt álló területen találhatók. De ennek ellenére ez termeli a grúz áramfogyasztás 40 százalékát és még Törökország, valamint Oroszország felé is tud áramot eladni.
Ha Grúziáról még többet szeretnétek tudni, akkor érdemes fellapozni a Világjáró Magazin 2009/85. Costa Brava számát, ahol érdekes cikkeket találtok még a címadó tengerpartról, Noszvajról, Visegrádról és Horvátországról is, de Afrika mellett sem megyünk el szó nélkül.
A Világjáró Magazin és a First Class Magazin többi lapszámát pedig a Világjáró webshopban találjátok, ahonnan kedvezményesen meg tudjátok őket vásárolni, az új lapszámok kivételével.
