Azóta jártam Lengyelországban északon, délen és keleten, de a főváros nem esett utamba egyszer sem. Télen azonban, egy kisebb csoport tagjaként, meghívást kaptam Varsóba. S rájöttem, hogy a város más, mint a bennem élő szocreál betontömbök emlékképei. Éppen úgy, ahogy mássá lett az említett épület is…
A Kultúra és Tudomány Palotája. Ma így hívják! Ám említsd ezt a obeliszkként ágaskodó, toronnyal ellátott, erődnek is beillő monstrumot bennszülött varsóiaknak, s csodálkozni fogsz azon az emóciós viharon, melynek tükre végigszalad az arcukon. A fiatalok természetesnek veszik, hogy a moszkvai Lomonoszov Egyetem hasonmás testvére ott van, ahol van, büszkén hajtogatják, ez a városuk jelképe, akár gyűlöli valaki „maradi”, nyomasztó tömegét, akár elnéző mosollyal vélekedik a történelem ezen szakaszának jelképéről. A szép korúak fővárosuk első „felhőkarcolója” láttán elérzékenyülnek. Bár a lengyelek általában némi fenntartással viszonyulnak az oroszokhoz, azoknak akik átélték az ötvenes éveket, az épületegyüttes az ifjúságukat hozza vissza, amikor nemzeti ünnepeken lobogó zászlókkal vonultak el „Joszif Nagybácsi” azaz Sztálin személyes – és valljuk be, szokatlan – ajándéka előtt. Mert valóban az volt: a “béketábor vezére” a lengyel nép kiengesztelésére húzatta fel a 231 méter magas épületet az 1950-es évek közepén.
Emlékszem, a jobblétre szenderült „átkos” idején azzal szórakoztunk, hogy a lifttel felszáguldottunk a 30. emeletre, a kilátóterasz szintjére, majd azonnal megnyomtuk a lefelé gombot és libabőrösen élveztük a „szabadesés” szenzációját. Az otthoni unalmas, cammogó liftek világából kiszabadulva merő kalandnak számított a toronyban működő, sűrített levegővel mozgatott liftkabin, mely „szédületes” sebességgel lőtte fel magát a legfelső emeletig, majd kővel megtömött zsákként „zuhant” vissza a földszintre.
Manapság a mókának vége. Szúrós tekintetű anyókák kuporognak sámlin a nyomógombpanel előtt, s csakis ők rendelkeznek hajtási engedéllyel. Ami érdekesebb: vagy visszavették a lift sebességét, vagy én lettem öregebb, de most nem éreztem semmi különöset útközben, a tetőre menet. Viszont a panoráma, melyet a terasz kínál, lélegzetelállító. Érkezésünk hajnalán esett le az első hó Varsóban, a látóhatárt szürke sál fogta körbe, de még így is, a városközpontban lévén, 360 fokos fehér-fekete látóképet nyújtott a metropoliszról. Ismét rádöbbentem, milyen hatalmas a főváros valójában. Rossz nyelvek szerint azért innen a legszebb a kilátás a városra, mert ez az egyetlen hely, ahonnét nem látszik Sztálin tornya…
Mókusok, mímesek és mazurkák – Lazienki Park
Winter Wonderland! Téli Csodaország! Egy mellettünk elhaladó angol turistacsoportban kiáltott fel ekképpen egy hölgy. Igaza volt. Főleg azért, mert itt éltük át idei első havas élményünket. Előre kell bocsájtanom, hogy a reptérről jövet, már az autóból kibámészkodva is lenyűgözött a számtalan park, fásított köztér, egyáltalán a zöldfelület nagysága a beépített terület arányában.
Lazienki Park 25 perc sétára van a központtól. Ha oda indulunk, ne feledkezzünk meg a szállodában előkészített pirított mogyoróról! Az évszázados fák koronáiban szelíd mókusok élnek, melyek azonnal hozzánk rohannak, hogy a kézből vegyék el az elemózsiát. Hihetetlenül aranyosak! Láttukra az ember a hidegről is megfeledkezik, és rögtön megvan az alaphangulatunk a látogatáshoz.
A parkot 1791-ben avatták fel Stanislaw király koronázási évfordulójának emlékére. Központjában egy hosszúkásan elnyújtott tavat létesítettek, melynek egyik szigetén áll a királyi rezidencia, a másikon pedig egy különös, az ókori Herculaneum amfiteátrumára emlékeztető színház épült, melynek színpadja vizes árokkal van elválasztva a nézőtértől, s ez misztikus dimenziót ad a látványhoz. Gyönyörű drámaíró-szobrok szegélyezik, melyek között felfedezhetjük Arisztophanész fejét is. Távolabbról visszapillantva a színház-szigetre, nekem a római Fórum romjai jutottak eszembe.
Junkers versus Liberator – Varsói Felkelés Múzeuma
Sokan ezért a kiállításért jönnek elsősorban Varsóba. A múzeum egy modern zarándokút kiindulópontja, melynek utolsó állomása Auschwitz. A kettő közé esik a POLIN Múzeum és a város fölfedezése, melyet a Junkers gépek bombázása után cipőtalp magasságából kellett újra felépíteni. Hogy mi történt e helyen a második világháború alatt, azt ma már – főleg az azóta született generációknak – képtelenség józan ésszel felfogni. Egyáltalán: hogyan lehetett túlélni? S azok, akik túlélték, miből merítettek erőt, hogy talpra álljanak és nekikezdjenek takarítani, tervezni és várost csinálni a romokból?
Erre kísérli megadni a választ a 2004-ben, a felkelés 60. évfordulóján, egy elhagyott erőmű újjávarázsolt épületében megnyílt ultramodern múzeum. Aki ezt kihagyja, az sohasem fogja megérteni Varsót, s annak szellemét.
A különböző szintek között nagyjából három részre tagozódik az anyag: a háború előtti, alatti és utáni évek története. A központi téma természetesen a legendás, kudarcba fulladt varsói felkelés, erről szól a legtöbb dokumentum, fotó és korhű tárgy. Köztudott, a felkelők a város alatt húzódó csatorna labirintusba fészkelték be magukat, onnét intéztek meglepetésszerű támadásokat a német járőrök ellen. Talán ez vezérelte az épület tervezőit is: könnyű eltévedni a folyosók útvesztőjében.
Gondolatprovokáló – Polin Múzeum
A Stare Miasto-tól, vagyis az Óvárostól könnyű sétára, a Krasinskich palotát körülvevő parkon át, egy józan, trapéz alakú térre érkezünk. A keleti oldalán emlékmű jelzi, hogy ezen – a napjainkban oly békés, fával és fűvel borított – területen valaha a zsidó gettó szögesdróttal körülvett barakkjai álltak.
A mementó mögött építették fel 2013-ban a legmodernebb acél és üvegszerkezetű múzeumot, melyet Európában eddig láttunk. Amellett, hogy élethűen, tárgybemutatókkal öleli fel a lengyel zsidók történetét a középkori időktől, amikor vándorkereskedőként megérkeztek a hebrew nyelven Polin azaz „Jó Ómen” -ként nevezett területre, a finn tervezők felhasználták a digitális technika olyan „trükkjeit”, mint a szellemes interaktív panelek és virtuális valóság.
Akit egy kicsit is érdekel a történelem, vagy nyitott más társadalmak élete, szokásai, s ez esetben, tragédiája felé, annak ez a kiállítás “kötelező”. Már maga az architektúra, a tágas terek, a kitűnő, követhető elrendezés is feloldást jelent azoknak, akik félnek a hasonló témákat feldolgozó dohos, befülledt, szorongásosan szűk járatokkal bővelkedő múzeumoktól. A fiatalok itt néhány óra alatt megtanulhatnak mindent e zaklatott népről, amit könyvek formájában csupán hónapok, évek során szedhetnének össze. A múzeum esszenciáját egy húszas éveiben lévő utazótársam foglalta össze a legjobban: „Gondolat provokáló és szemnyitogató…” Talán ez volt az oka annak, hogy a termeket szokatlan csend, s elmélyedt, töprengő arcok uralták.
A Gessler-gasztró varázsa – Soho Factory
Számos alkalommal kereszteztük az Óváros központját. A főteret uralja a klinkertéglás királyi palota, mely látszatra egy bazilika és egy vár keveréke. Előtte áll a III. Zsigmond király tiszteletére emelt obeliszk. A teret átellenben körbeölelő formaházak máskor élénk színei sajnos nem érvényesültek az ónos hangulatú felhők alatt. Meglátogattunk három nevezetes szobrot: Varsó hableányát, tisztelegtünk Kopernikusz előtt, s néhány meghatott pillanattal adóztunk a Kis Felkelő bronzba öntött alakjának.
Elbandukoltunk a Visztula déli szakasza mentén álló Wilanów Palotához, mely ritka szerencsével túlélte a két világháborút, s így megőrizte a lengyel királyság kulturális örökségének fontos relikviáit. A szépen karbantartott, U-betűt formáló barokk épületkomplexum III. Sobieski János számára épült, napjainkban kulturális eseményeknek ad helyet.
Egyik délután felkerestük a Visztula bal partján, a hetvenes évek pesti „nyóckeréhez” hasonló hangulatú Praga negyedben, a Soho Factory elnevezésű, nagyjából elhalt ipartelepet. A hip-generáció néhány év óta itt éli ki vonzódását a romkocsmák iránt. Az elhagyott, lepukkant, korábban lebontásra ítélt, gépeitől megfosztott épületekben egyre-másra nyílnak kocsmák, éttermek, bárok, klubhelyiségek – szinte észrevétlenül terjesztve az alternatív kultúra csápjait Praga-Poludnie körzet más, e célnak megfelelő zugaiba. A retro utáni kereslet divatba jött turista berkekben is, ma már „cool”, vezetett túrák vehetők igénybe e nemrég még kétes hírnevű városrészben.
A Soho Factoryban találjuk a Neon Múzeumot, ahol egy raktárépületben őrzik a rendszerváltoztatás előtti időkből származó, eltávolított neoncső reklámokat. Nem hiszem, hogy sok ilyen múzeum van még a világon! Eredeti ötlet, képesek vagyunk ebből a szemszögből is bepillantást nyerni egy letűnt rendszerbe. Varsó „annak idején” imádta a neonreklámokat. Színes fényforrások voltak, egy amúgy szürke világban. Ős-látogatásom idejéből halványan emlékszem egy mackó körvonalait rajzoló kék reklámra, mely egy több emeletes épület homlokzatán, tájékozódási pontként irányított bennünket vissza a szállodánkhoz. Bóklászva e sejtelmes hangulatú hodályban, egy forduló után, mit tesz a véletlen: ott ballag a maci, vidáman és kéken, csípőmagasságban, kéztávolságra! Titokban megsimogattam…
