Kifejezetten szeretem a tavaszi síelést, általában ragyogó napsütés és kisebb zsúfoltság párosul egy havas száguldozáshoz. Ráadásul a legtöbb esetben az oda-vissza utazás is kényelmesebb, hisz nincsenek akkora torlódások, sorban állás az alagutaknál, vagy épp határátkelőknél. Idén Livignóra esett a választásunk. Már jó ideje nem jártunk a különleges olasz síparadicsomban, így a szép emlékek is vonzottak.
Livigno közvetlenül a svájci határnál található, a legrövidebb út egy ősrégi, szűk alagúton át vezet, amelynél időnként egyik, majd másik irányba engedik a forgalmat. De még a rövidebb táv is több, mint 900 kilométer Budapesttől, így érdemes alaposan megtervezni az utat, ha rosszkor érkezünk, bizony várakozhatunk.
Útra kel a család
Öten indultunk a túrára, két felnőtt és három gyerek, azaz inkább négy felnőtt és egy gyerek, mert a nagyobbak – bár nekünk mindig kölykök maradnak – már szépen megnőttek, így méretben felnőtt helyet foglalnak. Ehhez azért kell egy kényelmes családi autó is, szerencsére egy új Mazda 6 Sportkombival vághattunk neki az útnak. Már a bepakolásnál kiderült, hogy az autó komoly raktérrel bír. Van egy hatalmas tetőboxunk, s abba nem csak a lécek és a bakancsok, sisakok, de jópár egyéb holmi is szokott kerülni a végén pedig ketten nyomják le a tetejét, hogy kulcsra tudjam zárni.
Szépen összeraktam a táskákat egy kupacba, kihordtam és bepakoltam az 506 literes(!) csomagtartóba. Mikor megtelt jött a boksz, bekerültek a lécek és társaik, s egy kis táska. Hiába nézelődtem, elfogyott! Simán lecsukta a tetejét, mikor megjelent rutinos utazó fiam – jött segíteni a boksz zárásnál. Meglepődve vette tudomásul, hogy szinte minden elfért a csomagtartóban, s így nincs szükség a begyakorolt tuszkolásra. Mondjuk én is elképedtem, a Mazda kombi csomagtere jóval nagyobb, mint első látásra tűnik. Valószínűleg az áramvonalas dizájn, a nyújtott forma az oka, így ránézésre a sportkombiból inkább a sport a hangsúlyosabb. Pedig családi járgányként is megállja a helyét.
Miután mindenki háromszor megnézte, hogy mit felejtett a szobájában, nekivágtunk. A sarokról még visszamentünk valamiért, szűk utca, a passzentos Y fordulóban rögtön volt alkalmam tesztelni a tolatókamerát. Imádom, hogy a kocsi virtuális képét felülről is nézhetem! Tökéletes megoldás.
Igazi kényelem
Noha jól megraktuk a kocsit ez a menetteljesítményen nem érződött. A hátulja nem ült le, a kanyarokba remekül befeküdt a Mazda, tényleg komoly fejlesztéseket végeztek a felfüggesztésen. Régebben már teszteltük a dízel változatot, ezúttal egy 2,5 literes, benzines erőgép rejtőzött a motorháztető alatt. A 194 lovas motor kilő, ha odalépünk, a hatsebességes automata váltó pedig tökéletesen szabályozza a menetet.
Mivel az út egy rövidebb szakasza Németországon át vezetett, ki tudtam próbálni a komolyabb tempót is, igaz a 223 km/h-ás végsebességig nem jutottam, a boxra való tekintettel. Ausztriában persze békésebb volt a menet, ott szigorúan figyelik az autópályákat és radar van mindenütt. Kicsit aggódtam a nagy és erős SKYACTIVE motor fogyasztása miatt, de a megadott 5,6 literes értéket csak kevéssel léptük túl, pedig azt biztosan nem egy óriási dobozzal a tetőn mérték.
Remekül szórakoztam a jól megtervezett, hatalmas kijelzővel, a szélvédőre vetített adatokkal, meg az összes biztonsági kütyüvel, azaz az innovatív i-ACTIVSENSE technológiával. Közben az utasok se panaszkodtak, kényelmes volt az utazás, hatalmas az utastér. Még egy nagyra nőtt sofőr mögött is bőven akad hely a lábnak. Persze az se volt rossz, hogy semmilyen csomaggal nem kellett osztozkodniuk a helyen.
Általában 200-300 kilométerenként tartunk egy pihenőt, de ezt az utat simán teljesítettük egy megállóval Salzburg környékén, kb. féltávnál. Sőt a volánnál sem cseréltünk, az ülés olyan jól tervezett, hogy a végén se fészkelődtem. Sokat dob egyébként a kényelmen az ülésszellőztetés, remekül felfrissíti a sofőrt. Egyszóval nyolc óra elteltével, már a korábban említett alagútnál voltunk, pedig előtte volt egy 70 kilométeres, szerpentinekkel tarkított országúti szakasz is.
Téli varázslat, tavasszal
Mivel a hegyek már jó ideje havasak voltak, biztosra vettük, hogy a remek klímájáról is híres Livigno ezúttal sem okoz csalódást. Nem tévedtünk, a hangulatos kis utcákon haladva láttuk, hogy a hegyen gyönyörűen csillog a fehér takaró.
Másnap reggel birtokba is vettük a 115 kilométernyi pályát, s egy hét alatt végig is csúszkáltuk mindet. Livigno egyik legjobb tulajdonsága, hogy egy magas hegyekkel szegélyezett völgyben fekszik 1800 méteren. A szintkülönbség majd ezer méter, van honnan lecsúszni, ráadásul délelőtt az egyik oldal naposabb, délután a másik, a két pályarendszer közt pedig ingyenesen igénybe vehető busszal közlekedhetünk, mintegy öt perc a menetidő. Az igazi adrenalinfüggők kipróbálhatják a síelés-siklóernyőzés kombinációt is, ezt mi kihagytuk, de látványnak elég érdekes volt, mikor a tőlünk nem messze csúszó ember egyszer csak „szárnyra kap”, s elsiklik a völgy felé. A buszjáratok persze a sízés utáni programoknál is jól jönnek, akár a vízi paradicsomba indulunk, akár bevásárolni. Utóbbi elég fix program itt, mivel a város vámmentes terület. Így minden jóval olcsóbb, különösen az alkohol, a csoki, de a ruházati vagy a sportcikkek is, nem beszélve az órákról és az elektronikai dolgokról.
Hangulatos bárok és éttermek sora várja a vendégeket a centrum pedig egy több kilométer hosszú sétáló utca, ahol mindig zajlik az élet. Este azért érdemes jól felöltözni, hisz hiába van reggeltől napnyugtáig a ragyogó napsütésben plusz pár fok, éjszakára bizony kemény fagy jön. Hiába mégiscsak az Alpokban vagyunk, 3000 méteres hegyek közt! A sípályáknak viszont kifejezetten jót tesz ez az időjárás, sőt egyik éjjel még masszívan havazott is.
Livigno egyébként kifejezetten gyerekbarát lett, mindenütt külön játékos pályák a kisebbeknek, fun-parkok a nagyobbaknak, szóval az egész család megtalálta a legjobban élvezhető elfoglaltságot. Nehéz is volt otthagyni ezt a hegyek közti paradicsomot, de legalább remek emlékekkel feltöltődve tértünk haza.
Adó nélkül jobb!
Livignóban egyszerűen nincs Áfa a termékek árán. Ezt a különleges lehetőséget már a 16. században elkezdték kiharcolni, a mostanihoz hasonló rendszert a 19. században vezettek be – akkoriban osztrák fennhatóság alatt. A 20. század elején az Olasz Királyság is elfogadta Livigno adómentes státuszát, melyet leginkább azzal indokoltak, hogy az elzárt kis településen bizony nehéz az élet. Livigno ugyanis az 1970-es évekig egy elszigetelt helyen lévő, apró, mezőgazdaságból élő falu volt. Ma viszont Olaszország egyik leggazdagabb települése, itt a legtöbb az ezer lakosra jutó születések száma, s folyamatos a fejlődés. A vám és adómentes rendszer viszont megmaradt, nagyjából ugyanaz a szisztéma, mint a reptéren, a nem EU tagállamba utazók részére a Duty-free boltban. Csak itt egy 6500 lakossal bíró kisváros a vámszabad bolt.
