A saját hagyományaikat őrző őshonos népcsoportok, valamint a hindu és a buddhista kultúra keveredése az európai nemzetállamok felől közelítve, hihetetlenül változatos közeget teremtett ebben a külvilágtól évszázadokig elzárt, ősi kultúrájú országban.
Nepál a mai napig viszonylag kevéssé ismert tája a világnak, a 2015 áprilisában és májusában történt pusztító földrengések azonban szomorú aktualitást és médiavisszhangot keltettek a nyugati sajtóban. Az egy éve történt természeti katasztrófa idején a világ figyelme egy rövid ideig az ázsiai ország felé fordult. Hogyan zajlik az újjáépítés azóta? Érdemes, sőt, biztonságos-e nepáli utazást tervezni a közeljövőben? És egyáltalán: mi maradt az ország kulturális és történelmi kincseiből a földrengést követően? Három hetes nepáli utazásom során többek között ezekre a kérdésekre kerestem a választ.
Nyüzsgés Katmanduban
Útsávok, zebrák és közlekedési lámpák hiányában a nepáli főváros kanyargós utcáin teljes a zűrzavar. Riksások, motorosok, biciklisek és taxisok közlekednek keresztül-kasul, míg az út szélén álló árusok egymást és a hangzavart túlkiabálva igyekeznek felkelteni a megszeppent turisták figyelmét.
A földrengés utáni időszak az áramellátás bizonytalanságát hozta magával, így gyakorlatilag mindegy, hogy egy olcsó hostelben, vagy egy patinás szállodában szállunk meg, a melegvizes zuhany lehetősége és az elektronikai eszközök használata a nap legnagyobb részében elérhetetlen álom marad. Innen Thamelből, vagyis Katmandu turistanegyedéből indulnak a világ alpinistái, hogy expedíciójuk során meghódítsák a földgolyó legmagasabb hegycsúcsait, és innen indultam én is, Nepál természeti és kulturális kincseit kutatva.
Bár a pöfékelő motorbiciklik és a régi gyártmányú autók miatt a Katmandu-völgyben hatalmas a szmog, a nagyobb épületek és hotelek tetején rengeteg tetőkert található: több emeletnyi magasan már nemcsak a levegő, de a látvány is kellemesebb. Nepáli vendéglátóim tanácsát követve ezért taxiba ültem, és a város fölé magasodó dombok felé vettem az irányt.
Érdekesség, hogy bár Nepálban a lakosság túlnyomó többsége – csaknem 80 százalék – a hindu vallást követi, az országban jelentős számú buddhista kisebbség is él, sőt, a legendák szerint maga Buddha is Nepálban született. Swayambhunath buddhista templomaihoz egy meredek lépcsősoron vezet az út, és miután a szabadon futkározó majmok kíséretében felmászunk a tetőre, gyönyörű panorámában lehet részünk.
Swayambhunath fő épületei kisebb repedésekkel, de átvészelték a földrengést. A templomok sajátos hangulatát az ősi szobrokon futkározó majmok, a színes imazászlók, és Buddha minden irányból ránk meredő szemei adják. Az imazászlók a buddhisták hite szerint szerencsét és boldogságot hoznak, ezért Nepálban és Tibetben rengeteg helyen találkozhatunk velük. A Swayambhunath dombján élő majmok pedig a legenda szerint szent állatok, azonban nem árt velük vigyázni, ha kezünkben ennivalót vagy fényképezőgépet tartunk. A szent majmok gyakran elcsenik az ügyetlen turisták tárgyait.
A romba dőlt világörökségi helyszín
A madártávlatból megcsodált katmandui városkép után megilletődve érkeztem a város főterére, az úgynevezett Durbar Térre. Mivel a tavalyi földrengés leginkább a Katmandu-völgyet sújtotta, a 700-800 évig itt álló templomok többsége romokban hever, bizarr hangulatot kölcsönözve a hajdani világörökségi helyszínnek. A tér négy sarkában azonban továbbra is kis jegyszedő bódék, mellettük pedig fegyveres katonák állnak, hiszen a természeti csapás pusztításaitól függetlenül, ezek a romos templomok még mindig óriási szakrális jelentőséggel bírnak a nepáliak számára.
Amint beléptünk térre, valaki hirtelen leszólított minket, a szokásos „Honnan jöttünk?” – kérdéssel. „Közép-Európából, Magyarországról” – feleltem. A nepáli férfi szeme erre felcsillant, és kabátja zsebéből előhúzott egy ütött-kopott mappát. Alig hittem a szememnek, mikor elém tartott egy budapesti képeslapot, rajta egy magyar fiú kedves ajánlásával 1998-ból. Ezek után beadtuk a derekunkat, és hagytuk, hogy önjelölt idegenvezetőként ő kalauzoljon minket végig Katmandu leghíresebb templomai körül, legalábbis ami megmaradt belőlük.
Tábortűz és mélyszegénység Északkelet-Nepálban
Utamat a fővárostól keletre, a Himalája alsó vonulatai mentén folytattam. Ez a vidék nemcsak a turisták számára ismeretlen terület, hanem úgy tűnt, hogy a nyugati segélyszervezetek térképein sem gyakran szerepel. Itt, a nepáli hegyekben, 6 órányi autóútra a civilizációtól, még a földrengés után egy évvel is akadnak olyan családok, akik sátrakban kényszerülnek meghúzni magukat. Olyan világ ez, ahol a kasztrendszer a mai napig áthidalhatatlan társadalmi különbségeket eredményez, és ahol a hindu hagyományok szerint egy tehén lemészárlása nagyobb bűnnek számít, mint egy nő megerőszakolása.
Ha csak pár nap erejéig is, de európai utazóként bepillantást nyertem a falusi családok mindennapjaiba. A Himalájában aludni -1 fokban egy fűtetlen bádogviskóban, és serpákkal, meg tamang őslakosokkal Rolling Stones-ra és Bollywood zenékre táncolni a tábortűz körül mind olyan élmények, amelyek örökre megváltoztathatják az ember élethez való hozzáállását.
A legtöbb nepáli büszke arra a tényre, hogy országa soha nem volt gyarmati uralom alatt. Az egykor Indiából érkezett brit befolyás azonban itt is érezteti hatását az élet számos területén. Például a közlekedésben, hiszen a járművek kormánya a brit szabályoknak megfelelően Nepálban is a jobb oldalon van, vagy az oktatás terén, mert a gyerekek még ezekben a legtávolabbi, szegény falvakból is egyenruhában járnak iskolába és kötelezően tanulnak angolul.
Chitwan Nemzeti Park
Ellentétben az északkeleti régióval, az ország déli és nyugati vidékeit szinte teljesen megkímélte a tavalyi földrengés. Chitwan, azaz a “dzsungel szíve” Nepál deli részén, az indiai határhoz közel található, és napjainkban egy körülbelül 960 négyzetkilométeres természetvédelmi területet jelent. A világon egyedülálló állat-és növényvilággal rendelkező nemzeti park többek között vadon élő elefántok, bengáli tigrisek, és a kihalás szélén álló orrszarvúk természetes élőhelye.
A legtöbb nepáli utazási iroda 3-4 napos utazásokat szervez a nemzeti parkba, amely Katmandutól körülbelül 5 órányi buszozásra található. Chitwan életre szóló élmény, amennyiben elég bátrak vagyunk krokodilok mellett kenuzni a Rapti-folyón, vagy elefántháton túrázni a dzsungelben, orrszarvúk nyomát kutatva.
Pokhara, a nepáli tóvidék
Csakúgy, mint Magyarország, Nepál is olyan ország, melyet minden oldalról szárazföld vesz körbe. Tengerpart hiányában Nepál leghíresebb üdülőövezete a Pokhara körüli tóvidék, amely a fővárostól, Katmandutól 200 kilométerre nyugatra fekszik. Úgy is mondhatnánk, hogy Pokhara a nepáliak Balatonja.
A viszonylag nagy turistaforgalom miatt a tó partján nyugatias hangulat uralkodik: szállodák, nyugati ízlés szerint kialakított éttermek és hamburgerezők határozzák meg az utcaképet. Bár európai mércével mérve az árak még mindig barátságosak, mégsem esik jól 3-4 dolláros koktélokat rendelni egy olyan országban, ahol a lakosság negyede (azaz több, mint 7 millió ember) napi 1,25 dollárnál kevesebből él.
Pokhara igazi báját a vízen úszó színes csónakok, és a tavat körülvevő hatalmas hegycsúcsok adják. A hegyek kiváló terepet biztosítanak a túrázásnak és az extrém sportoknak, a kilátás pedig mindenért kárpótolja a fáradt utazót. Egy ejtőernyős ugrás alkalmával, tiszta időben például a világ egyik legmagasabb hegycsúcsa, az Annapurna is megcsodálható.
3 hetes utazásom során fokozatosan vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a világnak ezen a részén a percekben mért idő, a kilométerekben számolt távolság, és az európai ember számára egyértelműként kezelt javak – mint a benzin vagy az áram – valójában mennyire relatív fogalmak.
Ennélfogva a szemem sem rebbent, mikor a hazafelé tartó repülőgépemen a légitársaság közölte: a járatunknak kitérőt kell tennie Indiába, mivel Nepálból felszállva nincsen elég üzemanyagunk ahhoz, hogy eljussunk Európába.
A cikk alapját képező utazás a Minority Rights Group International támogatásával valósult meg.
A fotókat készítette: Péterfi Barbara
