Aki szeret síelni, annak a következő elvárásai lehetnek, ha új, téli üdülőhelyre készül: legyen sok friss hó, jól kezelt pálya, amit még délután is használhatunk. Ha lehet pályaszálláson lakjunk, és minden nap új pályákat próbálhassunk ki. Emellett persze jó hüttékben vagy éttermekben mesés kilátás mellett sörözhessünk egy átsportolt nap után, vagy akár két csúszás között. Sok helyen találunk ilyen körülményeket, de az biztos, hogy Les Menuires és a három völgy ezekből a maximumot hozza ki. Vagy még többet.
Nagyon vártam már, hogy újra síelhessek, hiszen az előző két év az ismert okok miatt majdnem teljesen símentes maradt. Ráadásul tudtam hová készülök, hisz jártam már itt. Les Menuires a világ legnagyobb összefüggő pályarendszerének, a 3 völgynek az egyik legmeghatározóbb „kisvárosa”, üdülője. Itt minden a síelésről szól.
Kezdjük a puszta tényekkel: ez a világ legnagyobb összefüggő pályarendszere, ami 600 kilométernyi sípályát jelent. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy 4-5 napot is síelhetünk úgy, hogy mindig új pályákon csúszunk. És ami még izgalmasabbá teszi az egészet, az a táj változatossága. A három völgy amúgy igazából négy: Courchevel, Meribel, Les Menuires, és az ez utóbbi felett a 2300 méteres magasságban fekvő Val Thorens. De összesen 5 kisvárost vagy síközpontot is körbesíelhetünk, hiszen lecsúszhatunk a környék leghangulatosabb városkájába St. Martin de Belleville-be is, ami a régió egyetlen olyan települése, ami nem mesterséges síváros, hanem egy régi francia hegyi falu, farmerekkel, állattenyésztő gazdaságokkal, családi sajtüzemekkel, autentikus éttermekkel és persze gyönyörű chalet-kal és szállodákkal.
A Les Menuires-Val Thorens régióban a hegyeké a főszerep, itt akkor igazán szép a táj, ha sok hó van. Itt nincsenek növények, viszont rengeteg helyen elhagyhatjuk a pályát, az off-piste szerelmeseinek ez maga a paradicsom! A Meribel-Courchevel oldal egészen más képet mutat: itt sok a fenyőerdő, és a hegyek is sziklásak, vadabb a környezet.
Az első síközpont minta
De kezdjük Les Menuires-el, hiszen ez a völgy első városa, amit a 60-as években kezdtek el építeni és mintául szolgált sok más francia síközpontnak. Ha ma ránézünk a Croisette-re (a városka központi részére) látszik, hogy a nagy épületek ennek a kornak a szülöttei. A legnagyobb apartmanház, amit Titaniknak csúfolnak a helyiek, kiemelkedik a völgyből. Több száz apartmant találunk benne, és bár mai szemmel nem tűnik szépnek, mégis egyetértek a síoktatónkkal, aki azt mondta, ez egy történelmi épület, a hetvenes évek ikonjának Le Corbusier-nek a stílusát képviseli. De ma már inkább a fa és kő az uralkodó, ebből az anyagból készülnek a chalet-k, azaz a vendégházak, és a szállodák is.
A városka 1800 méter körüli magasságon fekszik, de a szállásom, a Kaya Chalet egy kicsit feljebb, a Les Menuires legmagasabb pontján helyezkedett el. A szintén hagyományos alpesi stílusban berendezett négy csillagos szálloda természetesen pályaszállás. Mivel az épület a hegyoldalba épült, így szobám a mínusz második szinten volt, közvetlen terasszal a sípályákra. Reggel, amikor felébred az ember, a völgy még árnyékban van, a felvonók még állnak, de fél kilenc körül az egész kezd megelevenedni. Az már meg sem lepett, hogy a szálloda sítárolójában minden szobának saját síszekrénye van, amiben külön fűtőtest áll a sícipők rendelkezésére. Az már annál inkább, hogy a recepció mellett egy síbolt és síkölcsönző van, így a vendégeknek nem kell elhagyniuk a szállodát még akkor sem, ha nem hoztak magukkal sífelszerelést.
Első utunk az új felvonóhoz, Les Menuires legújabb büszkeségéhez vezetett. A világjárvány alatt itt folytak a fejlesztések, ennek eredménye az erre a szezonra átadott új 10 személyes kabinos felvonó, mely Les Menuires völgyéből 8 perc alatt teszi meg az ezer méteres szintkülönbséget, és repít fel a 2804 méteres la Masse csúcsra. Korábban ide két kis kabinos felvonóval 25 percig tartott az út.
Fent a la Masse csúcsán megint elámultam, hogy lehet ennyire lenyűgöző az Alpok világa. Ráadásul igen kényelmes és látványos 800 négyzetméteres kilátóteraszon gyönyörködhetünk többek között a Mont Blanc, az olasz és a svájci Alpok látványában. Instagram rajongókra is gondoltak: a nagy Les Menuires felirat előtt mindenkinek kötelező egy fényképet készíteni. Innen piros vagy kék pályán is elindulhatunk a völgy(völgyek felé). Ami külön tetszett a síterepen, hogy gyakorlatilag sítérkép nélkül csúszkáltam egész héten. Ez a fantasztikusan kitáblázott rendszernek köszönhető. Ezek a néha óriási táblák mutatják, hogy melyik völgybe melyik irányba induljunk el. Ez azért fontos, mert szinte bármelyik völgyből átjuthatunk egy másikba.
De azért mégsem olyan egyszerű eltévedni, ugyanis a három fő völgyet határozott gerincek választják el egymástól. A Courchevel és Meribel közti gerincen mindössze két helyen lehet átkelni (Saulire, Col de la Loze), míg Meribel és Les Menuires között hat olyan hely van, ahonnan mindkét irányban lecsúszhatunk. Amire érdemes ügyelni, hogy ha másik völgybe csúszunk, ott más síbérletre lesz szükségünk. Tehát például egy Les Menuires–re érvényes napijeggyel ne síeljünk le Meribelbe vagy Val Thorensba. Természetesen, ha megvesszük a három völgy mindegyikére vonatkozó bérletet, ezzel nem kell foglalkozni.
Két-három nap alatt ismertem ki Les Menuires-t, azaz a pályákat, hüttéket (bocsánat chalet-kat) és persze a lifteket. Két chalet étterem lett a kedvencem, az egyik a Chalet du Sunny, ami tényleg mindig napos és vidám hely. Délután két órától már szól a zene, a DJ egy régi felvonó kabinjából nyomja a slágereket. A teraszra belépni csak oltási igazolással lehetett, a teraszon nem kellett maszk, de táncolni hivatalosan nem lehetett. Így mindenki csak helyben mozgott a zene ütemére. Szürreális az egész – ha beszélgetünk, iszogatunk nem, de ha táncolunk, már terjed a vírus…
A másik kedvencem jóval lejjebb a Chez Pépé Nicolas Chalet volt, egy autentikus kis fából készült teraszos étterem, ami 1957 óta várja az éhes síelőket. Ide mindenkinek el kell jönnie, megtapasztalni a régi fából készült chalet hangulatot, és persze kipróbálni a franci gasztronómiát. Raclette, tartiflette és más szavojai specialitások mellett a hely nagy előnye, hogy innen már egy felvonóval eljutunk a régió másik nagy síközpontjába Val Thorens-ba.
A legmagasabban fekvő központ
Ez a város 1971-ben született, persze akkor még csak a megálmodók tervrajzaiban. Azóta viszont a világ egyik leghíresebb síterepének legmagasabban fekvő központja. Itt 2300 méteren alhatunk, és van több olyan felvonó is, amely 3000 méter fölé visz. A legmagasabbra a 3200 méter magas Cime de Caron-ra egy nagy kabinos felvonóval mentünk, ahonnan hasonlóan szép kilátás nyílt, mint a la Masse csúcsáról. Innen csúsztunk le az egész terep leghosszabb pályáján, ami 12 kilométer hosszú és 1400 méteres a szintkülönbség. A felvonóban síoktatónkkal, Laurent-al beszélgettünk a síterepről, a síoktatókról és sok érdekességet megtudtunk. Az egyik, hogy aki Franciaországban szeretne síelőket oktatni, annak egy 4-6 éves iskolát kell elvégeznie, attól függően, hogy milyen gyorsan tudja letenni a kötelező vizsgákat. Ha valaki szeretne sít oktatni, meg kell tanulnia snowboardozni is és abból is oktatói vizsgát kell tennie.
Természetesen a snowboardosok is rengeteg nekik való speciális terepet, boardercross pályákat és több funparkot találnak a három völgyben, a sífutókat pedig mintegy 130 kilométernyi sífutópálya várja. Ha valaki off piste-ezni szeretne (azaz pályán kívül síelne), a legideálisabb helyen jár. Laurent azt is elmondta, hogy ha ilyet szeretnénk kipróbálni, akkor olyan síoktatót fogadjunk, akinek erre is van külön engedélye, és ilyenkor ő hozza az életmentő felszerelést is magával.
Egészen elképesztő lecsúszni Val Thorens-ba, mert itt a házak közötti utcákban síelők jönnek autók helyett, a házak felett pedig mindenütt síliftek keresztezik egymást. Aki nem járt még itt, nehezen tudja elképzelni ezt a látványt. Amúgy itt is és Les Menuires-ben is tilos az autóforgalom, a kocsikat a város szélén lévő parkolóban kell hagyni.
Ratrakos vacsora és tűzijáték
Visszatérve Les Menuires-be jó pár kaland várt ránk a síelés után. Az egyik az esti szánkózás, amihez az egyik kabinos felvonóval mentünk fel. A négy kilométeres kifejezetten erre a célra kialakított pálya nincs kivilágítva, ezért a bukósísakra rögzített fejlámpával világítottunk. Nem faszánkót adnak a csúszáshoz, hanem egy műanyag bobot, amivel eleinte nagyon nehezen navigáltam. Mikor már az egész arcom jeges volta a lábammal való fékezéstől, kezdtem megérezni a bob fékhatását és így csak minden második nagy kanyarnál kötöttem ki a hófalban. De a pálya végére már megszoktam a járgányt és végül nagy driftezésekkel vettem a kanyarokat.
A következő kaland a ratrakos vacsora volt. Mert itt erre is van lehetőség. A szállodánktól 200 méterre egy nagy, erre a célra kicsit átalakított ratrak, azaz „pályacsináló” gép várt ránk. Amikor síelünk és esténként látjuk, halljuk a ratrakokat, általában azt gondoljuk: milyen jó, csinálják a pályáinkat…
De amikor beülünk egy ilyen óriási gépbe, kicsit megváltozik a gondolkodásunk. Én legalábbis nagyon élveztem azt a húsz perces utat, amíg felkapaszkodtunk az egyik kedvencemhez a Chalet du Sunny-hoz.
Sikerült a vezető melletti ülésre beülnöm a felfelé vezető úton, így közelről láttam, hogy is néz ki egy ilyen vezetőfülke. Első látásra olyan mintha egy űrhajóban ülnénk, fura kormányszerű irányítópanel, ezernyi gomb, kijelző. Két műszakban dolgoznak itt a pályakarbantartók, délután ötkor kezdődik és reggel nyolckor ér véget a hatszáz kilométer karbantartása. Most szép tiszta idő volt, majdnem telihold, mégis nagy kihívás volt látni az utat, mert maga a gép nagy hófergeteget csinál. El sem tudom képzelni, hogy nagy ködben, vagy hóesésben hogyan tájékozódnak.
Vagyis már tudom; egy fantasztikusan pontos műholdas navigáció segítségével, tulajdonképpen vakon. Na, ezt nehéz elképzelni. Az összes pálya egy bonyolult rendszer része, ahol milliméterre pontosan tudják, hol mennyi hó van, milyen a hó felülete, hol kell tömöríteni azt, és így tovább. A ratrakokat eszerint irányítják, és persze ez a rendszer össze van hangolva a hóágyukkal is. Érdemes jól felöltözni az esti ratrakos vacsorához, mert bár a vezetőfülke fűtött, az utasoknak kialakított „doboz” nem az. A mesés fondue-s vacsora után a mínusz 15 fokos éjszakai ratrakozás bizony „hűvös élmény” volt!
A következő nap este inkább a melegbe vágytunk, így meglátogattuk Les Menuires egyik Spa-ját, ami a Les Bruyeres városrészben található. Mivel itt nincs autóforgalom a Kaya chalet-ból busszal jutottunk el Les Bruyeres-be. Les Menuires egyes részei között ingyenes buszjáratokkal lehet utazni. A buszon egy magyar fiatalember szólított meg, aki itt dolgozik egy pékségben. Hihetetlen, hogy mindenhol vannak magyarok. Az ő segítségével könnyen megtaláltuk a fedett uszodát és a spát.
De az esti meglepetés programoknak még nem volt vége. Vendéglátóink az utolsó esténkre tűzijátékot és egy különleges vacsorát szerveztek. Egy sátorba! A ratrakos „megfagyós” kaland után elég bizarr ötletnek tűnt a sátor, főleg úgy, hogy estefelé már repkedtek a mínuszok. Egész pontosan mínusz 14 fok volt. De előtte még feltüzeltek minket. Minden héten egy alkalommal ugyanis fantasztikus tűz-showt láthatnak az itt telelők. Egy olyan show-t, ami tényleg nem mindennapi. A két lány és a két fiú egészen egyedülálló módon bánt a fáklyákkal, pörögtek, táncoltak a tüzes botokkal és szinte mindent meggyújtottak maguk körül. Amikor vége volt a tüzes bemutatónak, elkezdődött az igazi tűzijáték.
De számunkra nem ez volt az est fénypontja. Az egyik étterem legújabb szolgáltatását próbáltuk ki. A főtér mellett két nagy sátor állt, ide vártak vacsorára. A sátorban egy kis fakályha adta a meleget, bent 24 fok volt. Egy körasztalnál volt szépen megterítve, itt akár hat fő is kényelmesen megvacsorázhat. A nagyobb sátorban pedig egy tízfős társaság is elfér. A fő fogás csülök volt, mellé saláták és raclette, amit hagyományos készülékkel melegítettünk fel. Pincérünk hozott egy színes diszkólámpaszerű készüléket, ami nem volt más, mint egy bluetooth-os hangszóró. Ennek köszönhetően saját zenéink mellett költhettük el utolsó vacsoránkat Le Menuires-ben!♦
Fotók: Almásy Gyula
