Tubatse, Dél-Afrika északi részén, Limpopo megyében terül el. A közösséget 2004-ben alakították ki, a megélhetési körülmények az európai színvonal közelébe sem érnek. Hatalmas megdöbbenés ült ki az arcomra, mikor 2015 áprilisában megérkeztem, hogy hat hónapos önkéntes projektem kezdetét vegye. Természetesen vannak elképzeléseid ha Afrikára gondolsz, de ez mind megváltozik, amikor ténylegesen ott vagy és megtapasztalod milyen is a valóság. Halk nyugalom járkál a lelkedben, mikor végig sétálsz a vörös homokos földutakon és körbe nézve látod a megsemmisülő természet maradványait, amit a vasérc és szénbányászatnak köszönhetünk.
A fák lombjai fakók, alig lélegeznek, de mégis benned van az izgalom, hisz itt vagy. Meztelen néger gyerekek rohangálnak, visonganak, vízcsobogás hangja és asszonyok cseveje keveredik össze; átkiabálnak egymásnak, miközben kezüket vérvörösre súrolta már a mosóteknő. Tovább sétálsz, szemlélődsz, délután két óra lehet, észreveszed, hogy férfi csapatok gyűlnek össze a sarkokon, sodort dohányt szívnak és sört isznak. A nap izzik, a levegő fülledt, és mintha az idő is megállt volna.
Ez egy hétköznapi kép Tubatse faluról, ahol a munkanélküliség aránya közel 45%-os a közösségen belül. A falut sotho, északi sotho és zulu törzsek lakják, akik a bevándorolt pakisztániakkal küzdenek a megélhetésért, érvényesülésért. 2015-öt írunk, Dél-afrikai Köztársaság. Huszonegy évvel az apartheid után – óriási változás egy ország történelmében, aminek hatása még ma is érezhető.
A fekete sosem egyenlő a fehérrel! A fehérek mindig is feljebb valók, a feketék pedig ezt alázattal elfogadják. Ti mindig okosabbak, szebbek és gazdagabbak lesztek.
Ez hangzik el, a fiatal generáció szájából. A látszatot fent kell tartani, de a való életben, itt sosem lesz egyenlőség, mondják a helyiek. Őszinte jóindulattal indultam neki a projekt munkámnak, kíváncsiság és segítőkészség vezérelt.
Nem mindennapi hétköznapok
– Nem kell nekünk a segítséged, de adj pénzt! – az első mondat, egy sotho férfitől. Szemeim kikerekedtek, de hisz nincs ok megdöbbenésre, fehérbőrű vagyok. Belecsöppentem a sztereotípiák és általánosítások világába, ahol a fehér bőr a pénz szimbóluma, a kedves mosoly felhívás, a jóindulat pedig az érzelmi kizsákmányolás legkönnyebb célpontja. Ennek ellenére, úgy döntöttem maradok, végig csinálom!
Majdhogynem hét hónapot töltöttem a Dél-afrikai Köztársaságban, kialakítottam egy kis életet. Monoton és magányos életet, óriás pókok, bogarak és rovarok társaságában. Megszoktam ezt a létezést, az áramkimaradásokat, még talán élveztem is a maga nemében, nemes egyszerűségében – a vödörben behordott vizet, kézzel való mosást és a kis bódéban vett „afrikai mustár” szószos sültkrumplit. Megtanultam elkészíteni az édesburgonyát, a tökpürét, valamint azt is, hogyha ha zenét hallok, mozognom kell. A szociális életem a nullával volt egyenlő, hisz ott én voltam a gazdag és gondtalan fehér lány! Távolságtartók voltak velem szemben, egy-egy párbeszédben élhettem ki kommunikációs és társadalmi szomjam, ami többnyire pénzről, a nem létező keresetemről és megélhetési körülményeimről szóltak. Teljes mértékben a munkámra próbáltam összpontosítani, úgy gondoltam, mindezeket egybevetve még mindig van itt mit tennem, egy próbát mindenképp megér.
A projekt munkám a közösségre összpontosult, hogyan lehetne fejleszteni a létszínvonalat, hogyan tudnám megmutatni az oktatás fontosságát, és miként tudnám rávenni őket a higiénikusabb, egészségesebb életre.
A munkahelyem – egy néptelen Közösségi Ház – két kilométeres sétát vett igénybe minden reggel. Két helyi hölggyel dolgoztam együtt; nekik köszönhetem, hogy ha nem is teljes mértékben, valamennyire befogadtak és még a helyi vezető is jóváhagyta ottlétem, ami nagy szónak számít. A projektem többnyire kurzusok- és előadások előkészítéséből és prezentálásából állt, ahol megpróbáltam felhívni a figyelmet a rendszeres kézmosás szükségszerűségére, a helyes táplálkozás fontosságára. Későbbiekben pedig általános- és középiskolákban tartottam három részből álló kurzust Európáról; a mi kultúránkról, gondolkodásmódunkról és a mindennapi rutinjainkról, életünkről.
Azt gondolom, sikeresnek mondhatom a munkám, hisz pár hét után megtanulták, hogy Magyarország nem Kína szomszédja, és hogy a csigát előételként szolgálják fel a franciáknál. Talán ezek nem tűnnek fontosnak vagy szükségesnek, ha mai modern fejjel gondolkozunk, de nekik, akkor a világot jelentették.
Célom az volt, hogy egy új képet mutassak, egy másfajta nézőpontot közvetítsek. Hisz ha már csak egyikük is elgondolkozik, hogy talán az élet többről is szólhat, már sikert értem el. Hamar rá kellett jönnöm azonban, hogy a fő probléma abból adódik, hogy egyszerűen nincs igény erre a fajta gondolkodásra. Ők boldogok a maguk primitív világukban, gyakorlatilag megvan mindenük.
Vajon jól van ez így? Meg kell ezt változtatni? Ez után az út után és a itt szerzett tapasztalatok alapján úgy gondolom, hogy mindig is szükségünk lesz arra, hogy motiváljuk egymást, ösztönözzük és biztassunk arra, hogy álmodni szabad, és amikor eljön az idő, ne féljünk kilépni az ismeretlenbe, menni és megvalósítani önmagunkat.
