Antibes egy pillanat alatt belopta be magát a szívembe. Talán óvárosának hangulata, nem mindennapi megközelíthetősége, apró felfedeznivalói csábítottak el. Az biztos, hogy remek idegenvezetőnk minden kincsre felhívta a figyelmünket, legyen az egy hatalmas csillogó vízzel teli kőkád, melyet régi szokás szerint, páran még mindig ruhamosásra használnak, vagy alig észrevehető malter műalkotások a téglafalakon, amit egy itt élő kínai művész készít. A lényeg, hogy Antibes-ben szinte minden ház, utcaforduló, terecske és lépcsősor bír valamilyen látnivalóval – így aztán érdemes nyitott szemmel járni, és időt hagyni magunknak.
A város leghíresebb épülete az egykori Püspöki Palota, mely 1946-tól Picasso stúdiója volt, ma az ő alkotásait bemutató múzeum. Fényes, jól átlátható tér, ahol fotókról megismerhetjük a művész mindennapjait, és a Francia Riviéra hatásait festészetére. Ha kilépünk a palota kapuján, egy kis kőlépcsősorral lejjebb a görög szentély helyére épült Cathédrale d’Antibes-t találjuk, mely okkersárga, neoklasszicista homlokzatával hódít. Magas, négyszögletes, 12. századi harangtornya a tér jelképe.
Tagadhatatlan a provence-i hangulat; a piachoz kell legalább két óra, bár feleakkora a hely, mint Nizzában. Zöldségek, halak, rengetegféle tapenade (olívabogyó és szardella alapú krémek) és persze a tűzön sült Socca, a helyi csicseriborsó alapú fűszeres lepény specialitás csábítja a látogatókat. Minket, bár nem vagyok egy nagy ivó, a piac melletti különleges abszint bárba invitáltak egy kóstolóra. A hely híre csak szájról szájra terjed, a Balade en Provence első ránézésre nem is néz ki másnak egy fűszerboltnál. Hátul a szűk lépcsősor alján, a román kori falak között azonban már ott hullámzik az a bizonyos opálosan zöld, ánizsos folyadék.
Engem azonban a városon belüli város hangulata jobban megfogott. Hogy miről van szó? Egy kis közösségről Antibes óvárosában, mely a Commune Libre du Safranier nevet viseli. Eme szabad közösséget, egyedülállóan a Földközi-tenger vidékén, 1966-ban hozták létre, Le Safranier néven. A régóta itt élő családok fejében már 1960-ban megszületett az ötlet a kialakításra, úgy érezték, hogy ez a kivételes történelemmel és helyszínnel megáldott város megérdemel egy olyan helyet, mely mindig megőrzi a hagyományait. Így aztán hosszú tárgyalások után a várossal, a közösség megválasztotta első polgármesterét ’66-ban; a legutóbbi 2014 óta foglalja el a posztot. Céljuk, hogy közelebb hozzák egymáshoz az itt élő embereket, megtartsák szokásos ünnepségeiket és fenntartsák a városrész tradícióit. De figyeljünk, mert ha nem látjuk a sárga táblácskákat a falakon, simán besétálunk a közösség utcáiba anélkül, hogy tudnánk milyen érdekes helyen járunk. Habár, akinek kifinomultabb a szépérzéke, az rögtön látja majd, hogy a keskeny és enyhén emelkedő utcák rendezettsége és szépsége felülmúlja a város többi részét.
