Kulturálisan kalandos utunk első állomása legyen Zombor, ahol a szépséges szecessziós stílus minden eleme tökéletesen megnyilvánul a homlokzatokon és falakon. Erre a témára felfűzött sétánk során a szecesszió építészeti sokszínűségét megannyi formában láthatjuk. A lágyan hullámzó formatervezés, a barátságos színvilág kiválóan megfér a szigorú vízszintes és párhuzamos geometriai stílusjegyekkel.
Olyan kiváló építészek munkáin keresztül fedezhetjük fel mindezt, mint Ferka Ernő, akinek a Zeneiskolát, Janski Béla és Szivesi Tibor, akiknek a Vajdinger és a Singer palotát, vagy Herceg Sándor, akinek a Konjovic család palotáját köszönhetjük. Első felfedezőutunk alkalmával lenyűgözve álltunk a Munkatőzsde épületének mértani formákkal díszített homlokzata előtt, és nem kis meglepetésünkre még a Zvezda mozi is szecessziós épületek közé sorolható, a maga komor párhuzamosaival, csillaggal, tüskével és golyóval a tetején.
Méltó módon köszön vissza mindenhol a szecesszióra jellemző egyedi és egyéni megoldások tömege. Utunk során nemcsak az építészeti ismereteink gyarapodtak: barátság szövődött köztünk és a helyi idegenforgalmi iroda szakembere, Melitta között, aki vajdasági emberekre jellemző közvetlenséggel, vendégszeretettel és barátsággal kalauzolt végig minket a városon, igaz nem fiákeren. A jármű Zombor jelképe, tekintettel arra, hogy közel kétszáz járt a város utcáin valamikor. A napot a Fiáker étteremben zártuk új barátainkkal és persze Szerbia kincsével az asztalon – egy szép nagy adag marha, sertés és bárány húsból készült ízkavalkáddal, a plejskavicával.
Utunk második állomása Szabadka volt. Komor Marcell, Jakab Dezső, Raichl Ferenc: szívem szerint köszönő levelet írnék nekik azokért az építészeti csodákért, amelyek kezük munkáját dicsérik. Jellemzően a magyar szecesszió kifinomult díszítő elemei – mint például Zsolnay majolika, népi díszítő motívum, festett ablaküveg, méhkas és női fejdíszű erkélykonzol – pompáznak a szabadkai Városházán, a Zsinagógán, a Bankon és a Modern Művészeti Galérián egyaránt.
Ámulatunkat a közeli bárból kiszűrődő méltóságteljes tamburaszóló sem tudta megtörni, ugyanakkor jól esett a városi séta után leülni. Itt picit kitérnék a Balkánra jellemző török kávéra: a kotyogós kávéfőzőn szocializálódott énem barátságtalanul nézegette először a csészét. Színre, illatra rendben is volnánk, gondoltam, de mit keres a zacc a pohár alján? Az előbb említett korlátoltságon hirtelen kíváncsiságtól hajtva felülkerekedtem, és megkóstoltam. Némi túlzással ugyan, de az élményt gyermekkorom első, önálló szánkócsúszásához hasonlítanám. Amikor csak sejtettem, hogy mi lesz, vártam is meg nem is, de amint leértem a domb aljára, már biztosan tudtam, hogy újra le fogok csúszni.
Zenta. Kezdhetném sorolni, hogy milyen és mennyi építészeti és kulturális kincsre lel az odautazó, hiszen szecesszió itt is elvetette magját: látjuk a Városházán, a gimnáziumon és a tűzoltólaktanyán. Mondhatnám, hogy van az a bizonyos étterem, ahol Dara mama a maga nyolcvan valahány évével nem rest beállni a tűzhely mellé, és maga elkészíteni a hagyományos grill ételeket. Biztosan mesélnék a főtérről, ami egyszerűen magához int: „gyere ülj le, pihentesd a szemed a zöldben, virágokban pompázó területen, nézd a bicikliseket, hallgasd a szökőkutat”. Említeném azt a bizonyos Mészöly Miklós díjat nyert kortárs írót, Danyi Zoltánt, a város szülöttjét. De egyiket sem teszem. Ugyanis van az az érzés, amit nem lehet szavakba önteni. Egyszerűen menni kell, és tapasztalni. Számomra ez Zenta, ez a vajdasági szecesszió.
TIPP: Ha európai körutazásra vágysz, bővebb információt itt találsz: almavia.hu
