Gyerekkora óta orvos akart lenni, de valahol legbelül mégis folyamatosan tiltakozott ez ellen az elképzelés ellen. Így aztán hatalmas görbéket írt le az élete. Húsz évesen kikerült Párizsba utcazenészként, de dolgozott kaszinóban krupiéként is, miközben újra tanulni kezdett az egyetemen. Ezek az időszakok arra voltak jók, hogy rájöjjön bárhova dobják is le, bárhol köt ki az életben, mindenhol meg tud majd élni. A Magyar Afrika Társaság (AHU) 2015-ös felhívása is egy ilyen lehetőség volt számára. A Társaság missziós orvosokat keresett Afrikába. Három héttel a 44. születésnapja előtt, Réka kapott egy telefont az AHUtól, hogy egy négytagú csoport tagjaként negyven napra mehet Uganda északi részére, Mbale térségbe. Egy hónappal később már úton voltak.
Dr. Fodor Rékával az Afréka című könyv szerzőjével, 2017 elején beszélgettünk álmokról, célokról és példaképekről, egy olyan országban töltött 40 nap tükrében, ahol ingyen van az AIDS szűrés és a gyógyszer, de nincs aki elvégezze a vizsgálatot.
A könyved legmeghatározóbb pontja, mikor a 12 éves Sarah-ról mesélsz, aki nagyban befolyásolta azt a döntésedet, hogy itthon belefogsz a történeted megírásába.
Azt tudni kell, hogy végleges megoldást sok esetben nem tudtunk adni, a munkánk csupán csepp volt a tengerben. Naponta 160 beteget láttunk el. Sok esetben azt éreztük, hogy csak az egónknak éri meg ez a munka. De amikor eljöttek ezek a holtpontok – nálam két hét után jött el az a pillanat, hogy most haza megyek, mert nagyon hiányzik a két kislányom és a férjem – vagy amikor a terrorveszély miatt megmozdulni sem engedtek minket, akkor mindig jött egy fénysugár. Az én esetemben a 12 éves Sarah volt az; szimbólummá vált a szememben. Egy olyan fiatal lány lett belőle, akinek álma és elhatározása van, aki nem szorul segítségre és adományokra, mert ahogy eddig is megcsinálta, továbbra is ugyan olyan erővel fogja élni az életét. Ekkor értettem meg, hogy anyagi helyzettől független a boldogság; Sarah-nak eszébe se jutott, hogy kérjen tőlem bármit is. Valószínűleg ő is és én is attól leszünk majd a legboldogabbak, ha sikerül visszamennünk Ugandába, ott újra találkozunk és megint együtt dolgozhatunk.
Ki volt az, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rád?
Alina (a magyar származású, elrománosodott családból származó, jelenleg Ugandában dolgozó nővér) volt az első fehér ember, akivel kint találkoztunk. Olyan volt akár egy jelenés, este az utcagyerekek között a kivilágítatlan utcán. Ő a biztos semmibe ment ki, annyira a nulláról kezdte az életét egy idegen országban, hogy mikor itthon eszembe jut a sorsa, mindig ráeszmélek felesleges sajnáltatni magamat. Ugandában többször is megkérdeztem tőle, hogy a gyerekeket, akikkel foglalkozik miből eteti meg holnap. Erre ő csak annyit válaszolt, hogy hol van az még. Legyünk túl a mai napon, és holnap jön egy újabb lehetőség. Mára létrehozott egy 30 fős árvaházat, ahol minden gyerek iskolába jár. És a saját kezükkel építették fel az egészet; Alina pedig fehér, egyedülálló nőként minden szükséges engedélyt megszerzett.
Neki köszönhetem, hogy más lett a hozzáállásom az élethez. De az a vicces, hogy már az elutazásom előtt is egy motiváló személyiség voltam; biztattam a betegeket a gyógyulásra, arra, hogy az aggódás felesleges. Tehát mondva már azt az életet éltem, amiről beszélek. Miután azonban átéltem mindazt, ami Afrikában megtörtént és találkoztam azokkal az emberekkel, akik kint a semmiből teremtettek maguknak életet rájöttem, hogy a saját magányomban, amikor már szinte nem láttam a kiutat a pénzügyi gondokból, akkor egyáltalán nem úgy viselkedtem, mint amit elvártam a betegeimtől. Nem voltam se pozitív, se bizakodó, a fejemben folyton a „mi lesz ha?” „mi lett volna?” kérdések kavarogtak.
Miben változtál meg az út és a missziós munkád során?
Amikor hazajöttem, akkor még csak ez az aggodalmaskodás volt, amit sikerült abbahagynom. Pont emiatt a hozzáállás miatt egy hétig szabadságra mentem miután hazaértem. Az volt ugyanis bennem, hogy az itthoni egészségügyi helyzet sokkal jobb mint Afrikában tapasztaltam, az emberek mégis sokkal elégedetlenebbek. Én azt tanultam meg az Ugandában eltöltött negyven nap alatt, hogy bőség van a világban, még annak ellenére is, hogy Mbale vidékén és a környező településeken hatalmas a nyomor. Illetve, hogy tényleg létezik a jó tett helyében jót várj, hisz ami eddig probléma volt az életemben, az feloldódott, megszűnt köszönhetően azoknak az embereknek, akik látva a munkámat segítséget ajánlottak fel.
Vagyis azáltal, hogy saját magamon változtattam, azzal beengedtem az életembe azt a jót, ami eddig is körülvett, csak nem vettem észre. És most pont ezért látom azt, hogy bőség van. Amíg a rosszra, a hiányra fókuszáltam, addig azt láttam, hogy a világban hiány van. Talán ez a szemléletváltás az, amiben a legnagyobbat változtam a misszió során.
Fehér orvosként Afrikában. Sok időbe telt mire elfogadtak benneteket?
Folyamatosan mi voltunk a „Fehér Emberek”. De a marketingünk nagyon jó volt és szájról szájra terjedt a hírünk. Már a miséken is bemondták, hogy merre járunk majd. Tehát már az első nap, mikor még csak a gyógyszerkészleteket néztük át, az úgynevezett egészségügyi központokban, már akkor vagy százan vártak ránk a központ előtt. Mondtuk, hogy csak holnap kezdünk, de azt mondták megvárnak, ott helyben. A türelmük, az valami döbbenetes volt.
Persze az elején féltünk, hogy nem fogadnak el bennünket, de egyszer nem oda vittek ahova kellett volna, és nem volt beteg. Aztán bemondta a miniszter a tévében, hogy hol leszünk és az emberek bízva a fehér orvosokban megindultak egyik helyről a másikra. Nyolc kilométert gyalogoltak azért, hogy megvizsgáljuk őket.
Mi volt a legfurcsább tapasztalatotok?
Szomorú érdekességként fogtuk fel, hogy az AIDS gyógyszer és terápia ingyen van, de senki nem szűri az embereket, tehát a betegek nem is tudják, hogy AIDS-esek. Akinek viszont más baja van annak már rendkívül magas árat kell fizetnie az ellátásért. A gyógyszerek megvannak a patikákban, de nincs pénz arra, hogy megvegyék őket az emberek, és azt sem tudják, hogy melyiket kéne megvenni, mert tízezer emberre egy orvos jut, aki nem tud mindenkit felvilágosítani.
Mik a terveitek a visszautazással kapcsolatban?
Ha minden a terv szerint alakul, akkor 2018 januárjában mennénk vissza? Ez egy kérdés. Hisz nem gondoltam, hogy ennyi munkával jár a megvalósítása – védelem, autó, élelem, szállás, rendelők, engedélyek. Pont ezért döntöttem úgy, hogy elindítom az Afréka Alapítványt, ami ha beindul, akkor önkéntesek segítségével folyamatossá tudnánk tenni azt a munkát, amit elkezdtünk. Ez a következő álom.
