A Kékszalagot mindig az első júliusi teliholdhoz igazítják, a Fehér Szalag pedig a tókerülőt megelőző szombaton zajlik a keleti-medencében, így a holdjárás azoknak kedvezett, akik már tűkön ültek a megmérettetések előtt. A Világjáró First Class Magazin csapata, a DELL támogatásával évek óta indul mindkét versenyen, egy klasszikus balatoni fahajó, az Álmom nevű 25-ös Jolle fedélzetén.
Július első napjának reggelén kellemes szélben haladtunk a Fehérszalag Generalcom Nagydíj rajtvonala felé egy rövid kényszerfürdőzés után. Az előző nap még remekül működő motorunk ugyanis nem indult, ahhoz pedig túl sok volt a szél, hogy evezve szembe kihajózzunk a Zamárdi kikötő szűk száján, így ugrás a mellig érő vízbe és jöhet a kötélvonta. Még szerencse, hogy ez egy csónakkikötő és sekély a víz.
A lényeg, hogy időben értünk a rajthoz és igazán jól sikerült a kezdés, szinte elsőként siklottunk át a vonalon. Egyedül az árnyékolta be egy kicsit a kedvünket, hogy egy keresztbe haladó nagyhajó nem adta meg az útjogunkat, sőt még ránk is kiabáltak, mi persze kitértünk, de a vitorlázásban azért eddig nem az erősebbnek van előnye szabály érvényesült. Hamarosan viszont csodás látványban lehetet részünk és ez igencsak felvillanyozta a legénységet.
Repülő csodák között
A Fehér Szalagon a versenyhajók fél órával a klasszikus vitorlások után rajtolnak, így egy ideig egy hatalmas flotta követett minket. Persze az elképesztő tempóban utazó katamaránok könnyedén beértek, de így volt esélyünk közvetlen közelről megfigyelni ezeket a bámulatos hajókat. Például a Fifty-fifty néhány méterrel mögöttünk ment el, csak úgy “porzott” a víz. Jó kedvűen és kellemes tempóban haladtunk Kenese felé, a szél néha alábbhagyott, majd felélénkült így viszonylag hamar vettük is az első bóját. A siófoki fordulónál már kicsit lassult a tempó, de itt is simán elhajóztunk.
Később a középvíz felé vettük az irányt, mert a déli parthoz közelebb haladó hajók lelassultak. Korábban esővel riogatott az előrejelzés, de ennek nyoma sem volt, sőt a nap is kisütött, a szél visszaerősödött, remek vitorlázó idő volt. A tihanyi forduló általában igénybe veszi a versenyzőket, mert a bója egész közel van a parthoz és ott legtöbbször már nincs szél. Most viszont még a partközelben is fújt, így itt sem vacakoltunk sokat.
Sikeresen elkerültünk egy ütközést egy másik vitorlással – itt is nekünk lett volna előnyünk, de ők legalább elnézést kértek – és hamarosan be is futottunk a füredi célba. A klasszikus hajók közt 26. helyen értünk be, bőven a 18.30-as szintidő előtt.
A nagy (és hosszú) menet
A következő néhány nap a Fehér Szalagon tapasztalt pár hiányosság pótlásával és felkészüléssel telt, hogy a 49. Kékszalag Erste World Nagydíjra már a lehető legjobb formában legyen a hajó. Ez nagyjából sikerült is. Gyenge szélre készülve beszereztünk, kölcsönöztünk két újabb vitorlát bár az egyiket végül nem sokat használtuk. De sosem lehet tudni, ez benne van ebben a sportban. Végül bepakoltuk a szendvics és ásványvíz halmokat, a tetejére tettünk egy csomó energia italt és július 6-án korán reggel nekivágtunk. Most pöccre indult a motor, a szokásosnál jóval korábban értünk a 6 kilométer hosszú rajtvonal déli végéhez, hisz az mindössze pár kilométerre van Zamárditól. Akkor még csak néhány hajó lézengett ott, de fél órával a lövés előtt már egyre többen lettek, mivel a széljárás a déli végnek kedvezett. A hatalmas tumultustól inkább hátrébb húzódtunk, s igazunk is lett. A Lillafüred nevű 75-ös cirkáló szinte az orrunk előtt ütközött az Anna nevű 70-essel, utóbbinak rögvest ki is dőlt az árboca.
Ennyit biztosan nem ér egy rajtvonali tülekedés és a korábbi versenyen azt tapasztalatunk, hogy néhány sporttárs nincs teljesen tisztában az előnyszabályokkal. Így végül meglehetősen óvatosan, s a szinte teljesen leálló szélben meglehetősen komótosan, de mindenféle baj nélkül elrajtoltunk, s ezzel kezdetét vette a hosszú utazás a tó körül. A Balaton mindig szép. Viharban, napsütésben, éjszaka egyaránt érdekes arcát mutatja. Talán teljes szélcsendben egy vitorlás fedélzetéről nézve egy kicsit kevésbé izgalmas órákon át figyelni, de ez része egy ilyen túra versenynek. Keneséig egész jól elhajókáztunk, utána viszont egyre fogyott az “üzemanyag” míg végül Siófok közelében megálltunk több órára. Közben kánikulai meleg lett, ez nem dobta fel igazán a hangulatot. Végül aztán egy enyhe szellővel elcsorogtunk Zamárdiig, ahol leglelkesebb szurkolónk, Sára lányom kiabált felénk egy motorosból: Hajrá Álmom, hajrá apa! Ez kifejezetten jó kedvre derítette a társaságot, külön köszönet Árpinak, hogy kihozta a motorcsónakkal a szurkoló családot.
Közben megjött a szél is, szépen dagadt a hátszélvitorla, már sötétben, de jó tempóban siklottunk át a tihanyi csövön és az éjszaka során – néhány rövid leállást leszámítva – meg is maradt a keleties szél. Hajnali 5-kor fordultunk Keszthelynél, kifejezetten erős szélben, és kezdetét vette életem leghosszabb krajcolása visszafelé. Ha jól számoltam 18-szor mentünk át a tavon a szembeszélben, míg végül ismét elértünk Tihanyig. Ráadásul a szélerő miatt valakinek szinte végig trapézolnia kellett (egy kötélen teljes testtel kilógni a hajóból – a szerk.), ez kora délutánra már eléggé megviselte a legénységet.
Ennek ellenére a versenyszellem nem hagyott alább, s miután gyenge szellőben átcsorogtunk a szoroson, üldözőbe vettünk néhány Füred felé haladó hajót. Erősödött a szél, így sikerült is lehagynunk őket, s végül 15.45-kor végre áthaladtunk a célvonalon. A jó szélben rögvest Zamárdi felé vettük az irányt, hogy egy óra múlva már a kikötő menti büfében igyuk meg jól megérdemelt sörünket. Az 526 nevezett hajó közt a 345. helyen futottunk be, ami igazán nem egy nagy eredmény, de nem is erre voltunk büszkék, hanem arra, hogy végigmentünk, hogy kibírtuk a fárasztó leállásokat a tikkasztó meleget, és közben körbehajóztuk ezt a csodás tavat.
A Világjáró First Class – DELL csapat tagjai: Koós Szabolcs, Harsay János, Mátay Ákos, Mátay Gábor és Mátay László.
