Ezek közül a praktikák közül legtöbbször a ráolvasással éltek elődjeink. A cél az volt, hogy a megrontott vagy egyszerűen megbetegedett emberből, állatból a szó erejével kiűzzék a rosszat. A mondókákkal leggyakrabban a ficamodást vagy törést, a fog- és a fejfájást vagy a szemárpát orvosolták: „Csont a csonthoz, vér a vérhez, hús a húshoz forradjon, s mint ez volt, úgy legyen most is” vagy, „Száraz nap, főfájás, menj ki a fejibül, itt ne érjék áldás. Menj ki az erdőbe, meg a fa tövibe, itt ne legyék helyed.” vagy „Jézus én istenem, hallgassál meg engem, az enyém az áldás, tied a gyógyítás.”
De nem csak ilyen komoly, sok tréfás ráolvasás is fennmaradt nagyszüleink idejéből, amik már inkább hasonlítanak egy varázslatra mint fohászkodásra, mint például ez: Nyúlháj, bakháj, daruháj, szarj rá kutya, majd nem fáj!”.
Ha a ráolvasás nem volt elég, jöhetett a füstölés.
A beteg gyerekek számára kilenc kukoricacsutkából, három szem babból, három gerezd fokhagymából, három krumpli héjából, egy marék cukorból és egy csipet tömjénből tüzet gyújtottak, és az így támadt füstben keresztben átlendítették a gyereket.
Fejfájás ellen még mindig használunk jó néhány népi praktikát, habár nem is tudjuk az eredetüket. Így kerülhetnek uborka szeletek, esetleg nyers sós krumplis vagy csak meleg sós borogatás a homlokunkra, halántékunkra. Ha a nyers tormareszelékbe jó nagyokat beleszippantunk, vagy szárított, aprózott macskagyökérből készített teát iszunk, az is segíthet a hasogató fejfájáson. A pióca használata ma már nem annyira elterjedt, de tény, hogy vérpezsdítő élmény.
Kúráltak azonban különböző levekkel is; szemmel verés ellen például tejjel, amiben a gyereket napkelte előtt megfürösztöttek. Gyerekeket rontás ellen azzal is védve érezték, ha karjukra piros szalagot kötöttek. Ajándékba kapott orvosságot sosem köszöntek meg, mert úgy hitték, azzal elveszítené gyógytó erejét. Talán ez a hiedelem él bennünk a leginkább még ma is.
Nem maradhat ki a felsorolásból a víz varázsereje sem, melynek köszönhetően egész évben egészséges maradt az az ember, aki bizonyos rítusokat pontosan elvégzett vele. Nagyhéten például piros almát kellett dobni a kút vizébe s abból inni, vagy nagypéntek hajnalán vizet hozott a patakról a lány és abban megmosakodott. Ezek mind a szépséget és az egészséget hivatottak megőrizni. Ismerős lehet a mondóka is: „Ess, eső, ess, holnap délig ess!… Az én hajam olyan legyen, mint a csikó farka! Még annál is hosszabb, mint a Duna hossza! Még annál is hosszabb, mint a tenger hossza!”– hiszen amelyik kislány kiállt az esőre, még szebb lett, mint előtte volt.
A népi gyógymódok egy részét, habár kicsit átformálva még ma is használjuk. És nem csak falun; nagyszüleim máig a vérrehulló fecskefű narancsszínű tejével gyógyítják a szemölcsöt, és kamillateás gőzöléssel csillapítják a náthát. Bár kiskoromban rengeteget prizniceltek – a nagy törölközőt hideg vízzel átitatták, kicsavarták, aztán engem, mint lázas beteget belecsavartak – így mára szinte irtózva gondolok vissza erre a módszerre, de meg kell vallani, hatásos volt. Érdemes tehát megfogadni néhány bölcs tanácsot, beszerezni pár egészségmegőrző gyógynövényt és elkezdeni dolgozni a család egészségén.
