Ezt a célját már akkor is megfogalmazta, mikor először beszélgettünk vele, rögtön a grönlandi felkészülése után. Most, miután első magyarként megtette az utat az antarktiszi partvonaltól a jégmezőkön át a Sarokpontig, kész átadni a tudását a következő generációnak. Az extrém sportolóval hazaérkezése után beszélgettünk az élményeiről, illetve, hogy milyen volt mikor először megpillantotta a Déli-sarkot…
Egy nappal a vége előtt, az egyik dombtetőről lepillantva megláttam pár fekete és fehér pöttyöt a horizonton. Percekig csak bámultam némán és mutattam a csapat többi tagjának is. Huszonegy kilométerre előttünk a déli-sarki bázis. Óriási volt az öröm! El sem hittük, hogy ott van, szinte karnyújtásnyira és hamarosan mi is ott leszünk. Örültem, hogy sikerült megtenni ez a hatalmas utat, és hálás voltam, hogy ott lehetek, átélhettem mindezt.
Hogy bírtad mentálisan, mi segített átlendülni a nehéz pillanatokban?
Az elmúlt 13 évben autodidakta módon alakítottam ki mentális technikámat, és ennek köszönhetően, csapatunkban talán én voltam a legstabilabb. Voltak sírások, de az nem én voltam. A legfontosabb, hogy megmaradjon a belső indíttatás és fel se merüljön, hogy mit keresel itt a jégmező közepén – különben vége, menthetetlenül elsüllyedsz. Hisz itt semmi sincs, csak a zord hideg, a szikrázó jég, a dermesztő szél és menned kell, menned a semmibe. Magadat kell motiválni, nem gondolkodsz, nem foglalkozol azzal, hogy mi van otthon.
Ha ezt megteszed, meg tudod állni, hogy elveszítsd a hitet abban, hogy meg tudod csinálni. Ezzel nap, mint nap meg kell küzdeni. Fizikálisan fel lehet készülni egy ilyen kihívásra, ha nincs súlyos betegségünk. Mentálisan már nehezebb, de ha belül stabilak vagyunk, akkor semmi nem állíthat meg. Az út alatt olyan mélységekben megismertem önmagam, amit eddig máshol nem sikerült, pont azért, mert itt nincs semmi, ami kizökkentene, csak a nagy fehérség és csönd.
Ki vezette a csapatot?
Egy csapatnál mindig más vezet. Elöl menni nehéz, mert annak kell tájékozódni, és törnie a hóban az utat, ezért nem árt cserélgetni, ki megy elsőnek. Pár száz méteres tévedések a végén pár nap többletet is jelenthetnek, ezért oda kell figyelni. Én szerencsére elég jól navigálok, 9 évig tájfutó voltam, és hatszor átkeltem az óceánon. Szánhúzásban is jó voltam, ez Grönlandon kiderült, ezért a csapat dolgai közül sok minden, a sátor és a nehezebb eszközök végül az én szánkómon landoltak.
Mi az, ami motivál, hajt előre, hogy újabb és újabb kalandokat keress?
Már gyerekként is a kihívásokat kerestem és még most, 38 évesen sem tudtam leszokni róla. Ez a túra gyerekkori álmom volt. Tizenévesen a tájfutás volt a csúcsok csúcsa, miután megnyertem, még jobb időket akartam. Verseny, önmagammal. Többet és többet szerettem volna, feszegetni a határaimat. Így jött az óceán átkelése. A természet legyőzhetetlen, csak együtt tudsz vele működni. A negyedik átkelést kenuval, egyedül tettem meg, előttem még senki sem kelt át ilyen módon, így én lehettem ebben az első a világon.
Ott, akkor ez nagyon fontos volt számomra. Ki akartam próbálni, hogy egyedül képes vagyok-e helytállni. 30 éves voltam. Most is az motivált, hogy magyar ember még nem csinálta ezt végig, nem menetelt 950 kilométert jégmezőn. A fizikai felkészülést nagyban segítette a grönlandi átkelés, ezzel a felkészüléssel élvezhetővé vált az expedíció, nem a túlélésért kellett küzdenem. Az évekig tartó futás lelkileg és testileg erősített meg, megtanított a kitartásra, a magányra, a gondolkodás nélküli menetelésre és jól jött lent a sífutásnál is.
Miért különösen nehéz egy ilyen túra?
Gyönyörű az Antarktisz a vad jégcsúcsokkal, de nehéz a terep. Nagyon hideg van, nagyon sokat kell menni és az időjárás is kiszámíthatatlan. A megszokottnál több hó esett, ezért 200 km-t tejszerű havazásban tettünk meg, alig látva valamit. Volt, hogy két napig a sátorban vártuk a tomboló vihar végét. Egy társaság tartja ezt kézben, így a lejutás nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Nagyon fontos az emberi élet védelme, így nagyon ügyelnek mindenre, ezért is szoros a gyeplő. Mivel nem jártam még itt, ezért nem mehettem egyedül, illetve ezért kellett Új-Zélandon egy téli tréninget és a grönlandi 650 km-es túrát végigcsinálnom.
Chiléből mentünk le a legdélebben található Punta Arenas-ba, ahonnan az itteni katonai reptérről heti egyszer (ha az idő kegyes) indul a hatalmas, régi kiszuperált katonai teherszállító repülőgép, mely időjárástól függően nagyjából 5 óra alatt teszi meg az utat a két kontinens között. Mi két napig várakoztunk a felszállásra a tomboló vihar miatt az Antarktiszon, mert nem tudott volna a jégre leszállni a gép. Ugyan ez a cég adja az engedélyt a különböző túrákra is. Ezt az átkelést, amit mi most megcsináltunk, ebben az évben összesen hatan teljesítették, ez hatalmas büszkeséggel tölt el.
Magyar Déli-sark Expedíció számokban
Teljes táv: 950 km (a helyzetpontok összeadásával 917 km)
Csapat: 4 fő (magyar, walesi, norvég, lengyel)
Időtartam: 44 nap és 4 óra (napi 8-12 óra menetelés)
Napi kilométer: 15-28 km között
Súly: 94 kilós szán a felszerelésekkel és elemózsiával
Napi kalória: 7000 kalória
Időjárás: -30 és -12˚C fok közötti
A szöveget írta: Ling Judit
Ne felejtsétek, a regisztráció és a pályázati anyagok beküldése a Világjáró Utazási Magazin izgalmas nyereményjátékára 2019. március 22-ig tart!
Ezen a napon még be tudjátok küldeni a pályamunkáitokat és az osztályfőnökök regisztrálhatják az osztályokat a játékra!A pályázat főnyereménye egy ausztriai osztálykirándulás!
Támogatóink:
