Hongkong – ízlelgetem a város nevét, amint hosszú röpte után vasmadarunk ereszkedni kezd. Ennél a szónál legalább tudom, hol kezdődik, s hol ér véget, ami nem mondható el a többi kínai, számunkra összefolyó, furcsa, dallamos hangáradatra. Sebaj, hisz’ a kínaiak sem értik egymást! Noha a panyint hivatalos nyelvvé tették 1979-ben, ezt sokuknak tanulnia kell, így Hongkongban inkább a kantonit beszélik, s mellette persze majd’ mindenki érti az angolt.
A repülőből kiszállva hihetetlen, sci-fi szerű világ tárul elém: a mesterségesen feltöltött sziget hatalmas befektetésébe került a repülőtérnek. Összesen hét, tenger alatt átfutó gyorsforgalmi alagút köti össze Hongkong-szigetet Kowloonnal és az északi területekkel. Kowloon jelentése egyébként „Kilenc sárkány hegye”, s a névadó történet a Song-dinasztia utolsó, mongolok elől menekülő gyermekcsászárához nyúlik vissza: amikor a fiatal császár hű embereivel ideért, megkérdezte, miért kilenc sárkány hegye, hisz’ ő csak nyolc hegyet lát. „Te magad vagy a kilencedik” – hangzott a válasz.
Azóta rengeteget változott a vidék, mára megszámolni sem lehet a hegyeket, annál is inkább, mivel mint sűrű trópusi indafolyam, gigászi épületóriások nőtték be őket. Persze nem volt ez mindig így, a város történelme csupán 1840 körül kezdődött, noha mint kiváló adottságú kikötőhelyre már korában is felfigyeltek.
1840 és 1842 között az úgynevezett első ópiumháború korántsem volt vidám eseménye a kínai történelemnek. Ennek lezárása során szerzik meg az angolok a mai Hongkong-szigetet. De hadd lapozzak vissza a történelemkönyvben! Kínának mindene megvolt a 17-19. században, semmiben sem szenvedett hiányt. Portája előtt sorban álltak az európai kereskedő népek, hogy méltóztasson velük üzletet kötni. Ki porcelánért, ki selyemért, ki fűszerért, ki teáért, ki gyapotért jött. Ám cserébe semmit nem tudtak felajánlani, ami megörvendeztette volna a kínai császárt. Maradt hát az ezüst, aminek akkoriban elismert értéke volt.
De mindez nem tartott sokáig. Európa ezüstládái kiürültek, s a tisztes kormányzók, korabeli businessmanek vakargathatták a fejüket, hogyan is szerezzék vissza a Kínába billent ezüstöt, s főként mivel vásároljanak ezek után kínai portékát. A furfangos angolok kémregénybe illő turpissággal – hol az eszközökben ugye sosem válogatnak – ópiumot kezdtek terjeszteni, s rászoktatták Kínát a bódulatra. Hamarosan üveges tekintetekkel, tompa tudattal, révületben lebegett egész Kína, a nagy „O”, mint puha paplan, borult mindenkire, s cserébe csakis ezüsttel lehetett fizetni az angoloknak. Erre a pekingi udvar egy tiszta pillanatában az azóta hősként tisztelt császári követet, bizonyos Lin Zexu-t megbízta az ópium elkobzásával, megsemmisítésével, s az ópiumkereskedés befejezésével.
Erre az angolok látványos katonai parádét tartottak: vastag bíbor egyenruhában masíroztak a hajófedélzeteken, hogy megadásra kényszerítsék Pekinget, majd két év puskaropogtatás után Nankingban békét kötöttek, és sok egyéb mellett megszerezték Hongkongot is. Özönlöttek a hajók mindenfelől, hogy hatalmas glóbuszunkon a kék országút mentén mindenfélével kereskedjenek, s útközben érintsék Hongkongot, azaz az „illatos kikötőt”, a környéken gyártott füstölők hazáját.
De az angolok hamarosan kinőtték a szigetet, így, amikor 1860 körül sor került a második ópiumháborúra, Hongkong kibővült a Kowloon-félszigettel, amit aztán tovább hizlaltak 1898-tól, a kínaiakkal kötött bérleti szerződés értelmében. Ezek lettek az úgynevezett új területek, ami a félsziget északi részét és 235 kisebb szigetet jelent a Dél-kínai-tengerben. Az angolok becsületére legyen mondva, egészen áldásos tevékenységet folytattak ittlétük alatt: kereskedtek, így virágzott a gazdaság, s ebből még az egyszerű kisember is hasznot húzott.
1949 sorsdöntő dátum Hongkong életében: Shanghaiból a kommunisták elől futó üzletemberek és kereskedők érkeztek, és hozták magukkal az egész textilipart. Soha nem látott szárnyalás indult, hogy mára ez legyen a világ egyik kereskedelmi és bankközpontja, ahol a felhőkarcolók az eget súrolják, lakosaik a legtöbbet vásárolnak a luxus svájci órákból és Rolls-Royce-okból.
Tömegbe vetve
Itt állok a Time Squaren, moccanni sem tudok az embertömegtől, mintha egy hangyaboly közepébe dobtak volna. Tudom, hogy Hongkongot majdnem 7 millióan lakják, de arra nem gondoltam, hogy mindenki e pár hórihorgas, modern szabású épület övezte kis téren lesz. Még szerencse, hogy bőven megütöm az átlagmagasságot, így kerek szemekkel pislogok, mint egy világítótorony a lábait körbefonó ember alkotta hullámtenger közepén. Csak tudnám, hol nem vagyok útban senkinek? Azt hiszem, ilyen hely nem létezik ezen a mandulavágású világon.
Amúgy udvariasak, előzékenyek a hongkongiak, és ha a minket jó ízlésünkben borzoló folyamatos célba köpdösést és hornyákolást elnézzük nekik, kulturáltak is, s már-már zavarba ejtően alázatosak. Bár a lakosság 90 százaléka kínai származású, más ázsiai népek, főleg fülöp-szigetekiek és európaiak is élnek itt.
Fedezékbe vonulok, s igyekszem szokni ezt a nyüzsgést. Elkígyózok a kirakatok tövében a Causeway Bay és Henessey Road metszéséig, közben bátorodom, s már inkább élvezem ezt a forgatagot, mintsem rettegek tőle. Próbálok a lehető legtöbbet befogadni ebből a hihetetlen, számunkra olyannyira más világból. Neonreklám erdő hirdet mindent, mi jó pénzért kapható, s ha nekünk mindebből nem jutna, mérhetetlenül szegények lennénk. Nem úgy, mint a boldog figurák a neonképeken: csillogón, boldogan, széles mosollyal, rózsaszínben – birtokolva! A kínai feliratok halkan sercegnek az áramtól, mint a forró olajba dobott apró garnélarákok az utcai ételárusok serpenyőjében. Modern reklám, régi hagyomány. Ha a nyakam kitöröm, sem látok az épületek tetejéig, az ég, mint aládúcolt állvány, talán pont onnan kezdődik, ahol a házak antennái pislogó bojtban végződnek.
Feng-sHui – mondják majd’ mindre, ami annyit tesz: szél és víz. Tudománya annak, hogy ha rossz szellemektől, szerencsétlen tájolástól óvni akarjuk épületünket, s a bentlakókat, a természettel összhangban, annak ősi törvényeinek engedve kell futurisztikus irodai lakjainkat megalkotni. Épülnek is remek darabok, káprázatos üvegpaloták, fém és tükör decens eleganciája, sziklakert a tövükben, csordogáló vízfolyam a lábaiknál, s 60-80 emelettel tekingetnek le ránk, hangyányi emberekre. Hennessey Road, Queen’s Road – maga a káprázat! Hullámzó autótenger, piros egyenruhában a taxik, mint szállítóhajók, mellettük ügyeskednek az emeletes buszok, s közöttük zavartalanul kattognak az égig érő villamosok. Oldalukon tarka reklám hozza emberközelbe e Luc Besson-féle víziót.
Sétálok, amíg a lábam bírja, kutatom a régi koloniális múlt emlékeit, de se hírük, se hamvuk. Áldozatul estek volna a modern építészetnek, a többgenerációs toronyházaknak? Hongkongban nincs üres hely, minden talpalatnyi földet kihasználnak. Ha egy épület elavult, lebontják, s helyére újat húznak. Van olyan, amelyik már háromszor, négyszer született újjá. Végül a Central negyedben megtalálom a Statue Square-t, amit századfordulós épületek védenek a gigászi várostól. Régi városháza, bíróság, kormányzói rezidencia viszont már soha nem bújik ki a szomszédos, eget kísértő Bank of China árnyéka alól.
A Viktória-csúcs emelkedik a város fölé – mintha a természet sem hagyná magát az ember sarkallta csúcskísérletek tornáján. Így felkapaszkodva 552 méteres tetejére, úgy látszik, ha csak egy hajszálnyival is, de a természet győzött. Ha az ég fellibbent egy darabot felhőszoknyájából, akár a kikötői parton túli Kowloon-félszigetre is átlátunk.
De Hongkong nem ér semmit az éjszaka nélkül, ekkor a nappali nyüzsgést szimplán beszorozzák kettővel. Kinyitnak az eddig csak henyélő kisboltosok, ételcsemegék egész sora várja az illatok követőit, hogy felizgatott bélbolyhaink megnyugvást találjanak. Az utcai árusoknak lehetetlen ellenállni: polip, rákok, sült tészták, megannyi konyha remeke. Utcára kiülni, törpe székre, műanyag asztal köré telepedni, pálcikával a szánkba ügyeskedni a falatokat, élvezni a keserű, az édes, a sós, a csípős végtelen sorát. San Miguel sörrel jutalmazni magunkat a pálcika virtuózkodásért, s közben a pityegő neonreklámok ontotta nappali fényárban figyelni az utcát, mint éli megszokott ritmusát. Pergő nyelven kínaiak kötik üzleteiket a szomszédos zöldségpiacon, szakadt ruhás hordár érkezik maga húzta kordélyával, friss hallal megrakott árujától roskadozva, sötét Mercedes áll meg, elegáns öltönyös úr vezeti gyönyörűséges kedvesét a közeli étterem felé, kit leheletfinom ruhája, mint könnyű szellő követi.
Mellettem, egy asztalnál előkerül a dominó, s az eddig is élénk társaság még hangosabb lesz. Lapozgatom útikönyvemet: mi az, ami kimaradt. Párás meleg gyöngyözi tarkómat, ez volna hát Hongkong. Tetszik. Nagyon is tetszik! Mi lett volna, ha ide vet a sors? Vajon megtalálnám helyemet egy ennyire más, ám mégis közelálló világban? Sörbe ölöm gondolataimat.
Kína ötven évet adott Hongkongnak, ez alatt nem nyúl a gazdasághoz, hagyja, hogy majd’ teljes autonómiát élvezzen: rendelkezhet saját valutájával, lehet saját kereskedelme, oktatása és így tovább. Ravasz módon kommunisták építik a kapitalizmust itt, a világnak ezen ázsiai oldalán, s ehhez a legnagyobb ajtó éppen az illatos kikötő, Hongkong.
