Gyakornok voltam még 2012-ben, amikor egy teljes hétre kitakarodtam a Szigetre dolgozni. Azt sem tudtam eszik-e vagy isszák ezt a fesztivált, szóval az egész nagysága úgy zúdult rám, mintha egy betonkeverő teljes tartalmát a fejemre öntötték volna. Öt évvel ezelőtt még három derék textil karszalag ékesítette a csuklómat, amikre még hónapokig büszke voltam. Egy heti jegy, egy sajtóbelépő és egy a kempingezéshez. Ma ezt egy QR-kódos rendszám táblába sűrítik bele. Így aki most kezdi a Sziget korszakát, az maximum 20 év alatt gyűjthet össze annyi karszalagot, amennyit régen 5 Sziget alatt összeszedett az ember.
De vissza a munkához. Napi három anyagot kellett leadnom egy héten keresztül: egyet délelőtt 11-ig, hogy elindultunk, mindenki felkelt, tűz a Nap és fél óra múlva jön a lajtoskocsi, hogy sártengerré változtassa a Nagyszínpad előtti homokos-földes területet. Aztán tartoztam egy cikkel 16 órakor, ami sokszor 18 órára csúszott, mert az akkori dög melegben szinte semmi nem történt azon kívül, hogy valaki néha leugrott a magasból egy bungee kötéllel a bokája körül. A Szigetelők 95 %-a meg sem mozdult az első tisztes koncert kezdetéig. A maradék öt százalék pedig vagy evett, vagy a WAMP faházai között lófrált, illetve az Afrikai negyed pihenőágyain múlatta az időt.
A sajtósátrat, vagy jobb esetben konténert a Nagyszínpad mögé állították, így mikor fél hat körül, az első délutáni koncert felét végighallgatva beültünk cikket írni a kezdetben még hűvösnek tűnő “irodába”, két leütés között mindig beremegtek a falak és az íróasztalok a bődületes gitár- és dobszólóktól. Tehát, hogy gondolat és cikk is legyen, ezért a fülhallgatón keresztül még egy kis figyelemelterelő zene is vegyült az egyébként egyre félelmetesebbnek tűnő kakofóniába.
A nap hátralevő része témák és interjú alanyok vadászásával telt: találkoztam olyan félrészeg töltött lepény készítővel, aki munkatársai rosszalló pillantásaitól követve, aznap este már a negyedik ingyen lepényt osztotta ki a szépen mosolygó, bulizó lányoknak. Mikor beszélgetésünk és az ötödik ingyen lepény után visszatértem, hogy megnézzem él-e még; a helyén egy láthatóan józanabb srác sütögette az ételt 1200 forintos fix áron.
Míg 2012-ben a Töltött Zokni fatázianévre hallgató, minikemencében sütött szalonnás-sajtos-paradicsomos magyar calzone és a kézbefoghatatlan, asztalról evős óriás burger volt a menő, most kint van a Szigeten a Babuska egy kis savanyú uborkás, fekete olívabogyós, kapros-tejfölös szoljanka levessel, az Á Table reggeli croissannal és zöldséges, lazacos quiche-vel, vagy a La Taverna, a Lángosburger és az Aldi grillstandja is, bolttal együtt.
Szóval igen, nem kell 25 év ahhoz, hogy teljesen megváltozzanak az értékrendek és az elvárások; elég hozzá 5 év is. De ez csak annak tűnik fel, aki látta ezt is meg azt is. A mostani fiataloknak, akik egész évben arra gyűjtenek, hogy Budapesten, a Hajógyári-szigeten, Európa egyik legjobb és legnagyobb fesztiválján mulathassák az időt – táncoljanak, igyanak, egyenek, szerelembe essenek, delfines sapkát, vagy unikornis kezeslábast hordjanak, legalább egyszer beüljenek egy Drag Queen showra a híres Magic Mirror sátorba, vagy egy cirkuszi előadásra; vagy csak hajnalig fetrengjenek a pikniktakarón valahol a Sziget füves területein – azoknak teljesen mindegy, hogy milyen volt a hangulat sok-sok évvel ezelőtt. Nekik csak az számít, hogy Macklemore-nak lehetőleg ne a koncert közepén legyen hasgörcse a veseköve miatt és Rita Ora helyett legyen valaki, aki fellép este 20-kor.
2012-ben is hasonló dolgokról szóltak a cikkek mint most – mik a legjobb kaják, kik öltözködnek a legdurvábban, férjhez ment-e a pocakos szakállas menyasszony és melyik civil szervezetes sátorban lehet a legdurvább dolgokról őszintén beszélgetni. És mint nekem 5 éve, biztos, hogy ma is van olyan Sziget-szűz gyakornok valahol a tömegben, akinek hajnali háromig kell tolnia a partizással egybekötött folyamatos odafigyelést, hogy aztán az éjjeli hévvel és busszal hazarobogjon, aludjon 2 órát és reggel 6-ra befejezze a nagy napi összefoglalót a Sziget akárhányadik napjáról. Aztán visszaborul még három órát aludni, hogy reggel 10 körül már száguldhasson vissza a Hajógyárira, mert várja őt a híd, az illatozó vécék mindent körbelengő duftja, a sárban dagonyázó fiúk látványa – ami mindig jó fotótéma – és már vissza is jutottunk a lajtoskocsihoz, és az új Sziget-nap első cikkéhez. De így szép ez a fesztivál, és azt az egy nyakatekert, hallucinogének nélkül is bódító hetet soha el nem cserélném semmiért.
