Hetek teltek el, mire képletesen szólva, hagytam ülepedni azt a sok élményt, történést, amiben idén nyáron perui utazásom során részem volt. Az íráshoz most is elővettem kis útinaplómat. Sok-sok éve csak az utazásaim alatt írok naplót. Sok kis könyvecske megtelt már, néha bele-beleolvasok, és ilyenkor felidéződnek olyan pillanatok, amik, ha akkor nem írom le, már rég elfelejtődtek volna.
A perui napló így kezdődik: „Úgy aludtam, mint a nyúl, éberen, ugrásra készen. Az óra csörrenése előtt egy másodperccel kipattant a szemem, gyors pillantás a még nyitott bőröndre, ’aki bújt, bújt, aki nem, nem’ gondolattal le is zárom. Alig fél óra múlva már száguldunk Ferihegy, akarom mondani a Liszt Ferenc repülőtér felé.”
Párizsból indulunk Limába, jó tizenkét órás út vár ránk. Nem foglalkozom azzal, hogy ez sok vagy nagyon sok idő, nem nyűgösködöm, hogy majd milyen lassan telik el. Elfogadom, hogy egyelőre nincs más lehetőség ezt a 11 ezer km-es távot megtenni, a teleportálás tudományát pedig még nem ismerem. Olvasok, igaz, még régi módin; könyvet tartok a kezemben, míg útitársaim zöme csak egy vékony „lapot”, amiben persze rengeteg olvasnivaló rejtőzik. Az e-book még távol áll tőlem, akármennyire értem, hogy sokkal praktikusabb. Aztán rejtvényt fejtek, fecsegünk-ismerkedünk – egy ilyen nagy gépen több százan utazunk, sokféle náció.
Megfogadtam a doktornő tanácsát, „repülő” harisnyát húztam, de azért sokat mászkálok, tornáztatom a végtagjaimat, szunyókálok, zenét hallgatok, és elkezdem írni a naplómat. Közben elfogyasztunk egy könnyű kis francia ebédet – nekem a sajt ízlik a legjobban. Francia! Az utaskísérők kedvesek, folyamatosan ellátnak valami apró rágcsálnivalóval, fagyit is kapunk, majd még egyszer ebédelünk. Még borral is kínálnak, de a repülőút, az időeltolódás amúgy is megterheli a szervezetemet, így lemondok a finom francia borról.
„Peru! Mióta kiderült, hogy utazom – hála az 1000 út utazási irodának – valahogy egészen könnyedén mondtam ki az ország nevét. És mégis, valahogy képtelen voltam az indulás előtt valóságként gondolni rá – egészen ma reggelig, amikor elérkezett a pillanat, hogy az irreális mégis valósággá váljon.”
Talán egy általános iskolai földrajzkönyvben láttam először a Machu Picchu fotóját – természetesen fekete-fehérben. Hogy egy falusi kislányt mi ragadhatott magával? Ennyi év távlatából már nem tudom megmagyarázni. De az biztos, hogy szép lassan befészkelte magát a gondolataimba, vágyakozni kezdtem erre a titokzatos, misztikus helyre, ebbe a távoli világba. Igen, talán ez a legvonzóbb Peruban, a titokzatosság! Nem volt égető ez az érzés, de ha hallottam, olvastam róla, vagy fotót, filmet láttam, mindig megfogalmazódott, jó lenne egyszer ott sétálgatni, végigsimítani a finomra csiszolt, szorosan illeszkedő köveken.
Az elmúlt években, évtizedekben sokfelé megfordultam a világban, szebbnél szebb országokban, városokban. Hogy miért nem Perut céloztam meg? Talán túl nagy „falat” lett volna, talán… Ahogy telt az idő, kezdtem lemondani erről az álmomról. Lassan már majdnem elhitettem magammal, talán az is elég lesz, ha filmeket nézek róla, ha elolvasom mások úti beszámolóit. Bár az igaz, soha sem került hátrébb a bakancslistám elejéről.
Amikor aztán idén télen megegyeztünk az 1000 út vezetőivel, az elkövetkezőkben kölcsönösen segítjük egymás munkáját, rögtön tudtam, az első nagy utam Peruba vezet!
Az „entrée”-m nem sikerült valami jól. Igen hevenyészetten, mondhatnám macskakaparással, javítgatással töltöttem ki a belépő nyilatkozatot. Csoda?! Már több mint 24 órája úton vagyunk, magyar idő szerint olyan hajnali 3 körül lehet… A hivatalnok ránéz a nyomtatványra, magyaráz – persze nem értem –, mutatja a szépen, akkurátusan kitöltött saját minta példányát. Láthatóan, érzékelhetően rám pirít, de én mosolygok rendületlenül – és lám, a mosolydiplomácia most is segít, végre rányomja a pecsétet. Mordul egyet, tovább-ot int, én meg kissé álmosan, ámde boldogan lépek Peru földjére.
Közbevetés: ha ilyen részletes lesz az élménybeszámolóm, akkor még karácsonykor is ezt olvassátok. Na jó, ugorjunk egyet!
Cio és Javier, perui kísérőink magyar zászlóval fogadnak, jóleső figyelmesség. A szálloda kellemes, bár kissé zajos, de mire jó a füldugó?! Gyorsan kell aludni, mert négykor már útra kelünk. Könnyű felkelni, hiszen otthon már délelőtt 11 óra van. Sötétben indulunk, az utcákon teljes az élet, rengeteg autó, emberek, akikről nem tudni, még vagy már fent vannak. Keresem, mitől más itt, egy másik földrészen vagyok, egy másik országban. De a globalizációnak köszönhetően ugyanolyanok a reklámok, a fények, az autók… A hőmérséklet kellemes, olyan 15 fok körüli, ahhoz képest, hogy tél van, nem is rossz. Na jó, azért mégiscsak az Egyenlítő közelében vagyunk!
Az álmosság ellenére is nyitva tartom a szemem, nem akarok elszalasztani egyetlen pillanatot sem. Így aztán hamar észreveszem a Pecsa feliratot – mielőtt félreérteném, kiderül, egy benzinkút-hálózatot neveznek így és egyébként is „peksza” a kiejtése. A curva szó is a szemembe tűnik, de hamar megtanulom, ez a kanyart jelenti – spanyolul. Ha most nagyon elmélkedni szeretnék, abban is van némi „elkanyarodás”, ha valaki „rossz” lányként keresi a kenyerét.
Majd 250 km után az első megállónk a Paracas Nemzeti Park – Ballestas-szigetek. Korábban, ha Perura gondoltam, a Nazca-vonalak és a Machu Picchu villant elém. Sokkal több információm ennél nem is volt. Azóta már tudom, hogy ezt a helyet „kis Galapagosként” is emlegetik, érintetlensége és csodálatosan gazdag állatvilága miatt.
Már a kikötőben érzékelni, hogy itt a madarak uralják a terepet, a kis halászhajókon elképzelhetetlen mennyiségű pelikán ücsörög, de ha éppen nincsenek ott, a „nyomaik” igazolják, nagyon sokuknak ez a törzshelye.
Mire motoros kishajónkkal elindulunk, felszáll a köd is, kivilágosodik, hamarosan már erősen tűz a nap, tél ide vagy oda. Biztonságot ad, hogy mentőmellényt adnak ránk, ahogy távolodunk a parttól, a sebesség is nő, a hullámok is nagyobbak. Pillanatok alatt a Csendes-óceán bűvkörébe kerülök. Imádom a vizet, akkor is, ha csak egy tenyérnyi, de ez most itt felemelő, lenyűgöző, félelmetes. Ha még nem is látom, de az egyre erősödő szagok jelzik, hogy hatalmas madárkolóniák felé közeledünk. Később megtudjuk, hogy valaha komoly iparág volt a guanó kitermelése, az inkák is ezzel trágyáztak, ma leginkább öko gazdaságokban használják. Útközben a félsziget csücskénél megcsodáljuk a „Gyertyatartót”, amiről még ma sem tudják teljes bizonyossággal, hogy kik készítették. Milyen célból került oda, hogyan készült, miért tud ellenállni a mostoha időjárásnak, a szélnek, az erős napsugárzásnak, a sónak. A „Candelabro” nevezetű őskori geoglyph 180 méter hosszú, és több ezer éves. Lehet, hogy hajósoknak szolgált jelzésül, de az is lehet, hogy a San Pedro kaktusz ihlette készítőit… Ezt már nem tudjuk meg soha.
A szigetekhez közelebb érve lassít hajócskánk is, itt már nem az ember az úr, a természet tiszteletet parancsol. Mindenhol, amerre szem ellát madarak, kicsik és nagyok, földön és égen. Nem ismerem milyen fajták, a pelikán és a sirály az egyedüli ismerős. Aztán megtudom, hogy élnek itt csérek, szulák, kárókatonák, kormoránok. Némelyik sziget talaja nem is látszik, olyan sűrűn lepik el a mindenféle szárnyasok. Gyerekes örömmel fedezem fel a fókákat; olyan gyorsan úsznak, bukkannak fel, merülnek el, hogy képtelenség őket lefotózni. Egy háremurat azért sikerül megörökítenem, lustán heverészik egy kiálló sziklán, körülötte fóka lányok hemperegnek. Most olvastam, hogy az idősebb fóka urak igazi háremet tartanak, akár 15-20 háremhölgy is körülveszi őket. De azért a kedvenceim mégis a Humboldt-pingvinek lesznek; apró termetükkel, mint öreg apókák totyognak, megállnak, nézelődnek, tovább indulnak.
