A vulkanikus földdarab, a Gimpo repülőtérről érhető el egy aprócska belföldi járattal, úgy 50 perc alatt. Karhosszúságú, narancssárga jegyemet lobogtatva magam után, indultam meg a gép felé, ami akkorka volt, mint egy szardíniás konzervdoboz. Nagysága ellenére azonban kifejezetten kényelmes járműnek bizonyult, és még tolmácsra sem volt szükségem a fel és lejutáshoz – a sodró tömeg szinte a feje fölött hordozott mindenhova. Az út alatt volt időm kicsit utánaolvasni a szigetnek.
Kiderült, hogy programlehetőségei megszámlálhatatlanok, de meghívóim úgy gondolták, hogy az első és legfontosabb pont egy kiadós reggeli, úgy fél tizenegy tájban. Így aztán elém került első, jejui sertés hússal készült ramyun-öm, ami olyan sok volt, hogy két napi ebédnek is beillett volna. Később tele hassal, tűző napon megindultunk Jeju-si város történelmi múzeumába, ahol végigjártuk a tengerből kiemelkedő vulkáni sziget életének minden fázisát. Megtudtuk milyen állatok élnek a szigeten – a nagyvadak teljesen hiányoznak – viszont csodálatos madárállományuk van. Láthattuk hogyan éltek régen a helyiek, mit ettek, hogyan gazdálkodtak, milyen volt a gyermeknevelés és milyen egy temetési szertartás.
Utána azonban a tengerpart felé vettük az irányt. Az óceán olyan kék volt és határtalan, amilyennek máshol még sosem láttam. Langymeleg hullámok áztatták el a rövidnadrágom szárát, amint a homokba írtam a nevem, hogy a víz messzire magával vigye. A partszakasz, ahol megálltunk, kedvelt fotós helyszín. Ottjártunkkor éppen egy esküvői fotózás folyt a homokos parton. A vőlegény bokáig feltűrt fekete nadrágban és a fehér ruhás menyasszony mezítláb úgy festettek, mintha egy reklámfilm képsorairól léptek volna le. Nem is tudtam róluk és a mögöttük húzódó háttérről levenni a szemem, így találva egy szimpatikus sziklát leültem és élveztem a pillanat megfoghatatlanságát.
Következő állomásunk a Seongsan Ilchul-bong nevű szunnyadó vulkán volt a sziget keleti részén. A hegy két csodás túraútvonalat is rejt, az egyik felfelé megy a csúcsra, a másik lefelé a híres kagyló és csiga halászó asszonyok házikójához. A felfelé vezető út és a sok apró emberi alak egy idő után ködbe vész. A helyiek szerint azért, mert a hegy szégyenlős és így rejti el az arcát a kíváncsiskodók elöl. Bárhogy is legyen a látvány így is úgy is lenyűgöző.
Mi azonban nem felfelé, hanem lefelé vettük az irányt, a kagylóhalászok felé. A hat búvárhölgy már jócskán túl van a nyolcvanon, de hivatásukat mind a mai napig ugyan olyan energiával és ugyan azzal a felszereléssel űzik, mint mikor még tőlük függött a család megélhetése. Ma már saját maguk fitten tartása és az érdeklődő turisták miatt merülnek, de még így is 20-25 percet vannak a víz alatt, naponta 5-6 alkalommal. Míg a repesztve száguldó élmény motorcsónakon sikongatnak az utasok, addig a hölgyek 3-4 kiló csigával és kagylóval a kezükben térnek vissza a partra. A puhatestű élőlények hamar a tányéron végzik, hiszen a hölgyek mesterien bánnak a késsel.
Nyers tengeri csigát, tengerisünt és fülcsigát nem ettem – mindenre én sem vállalkozom – de jó pár üresen maradt csillogó kis házat hazahoztam emlékbe. Sajnáltam, hogy nem tudok velük beszélgetni, hiszen a csodálatra méltó hölgyek egyedüli örökösei egy olyan foglalkozásnak, ami eltűnik a föld színéről, ha ők már nem lesznek többé.
És ezt még a gomba alakú dol hareubang-ok (kő nagyapák) sem tudják megőrizni, amik szerte a szigeten védik a lakókat a démonoktól és rossz dolgoktól. A bazaltszobrok utcasarkokon, kapuk mellett és parkokban bukkannak fel, nőnek ki a földből. De vigyáznak ők a turistákra is, hiszen a szigeten rengeteg kalandos túraútvonalat találni. Neki indulhatunk gyalog vagy biciklivel, esetleg még lóval is. Választhatjuk azonban a kiépített utakat is, mint amilyen a Halla-hegyre (Hallasan), Korea legmagasabb csúcsára vezet fel. Az 1950 méter magas hegyre rámpát építettek, amin 5 és fél óra alatt tehetjük meg a felfelé vezető utat, lélegzetelállító kilátással előttünk és alattunk is.
Hegymászás, kagylógyűjtés, óceáni pacsálás után eljött az ideje az evésnek. A hely neve Hét Malac volt. Fém asztalok, műanyag, lefordított szemetesvödrökre hasonlító székekkel – ezen nem kell fennakadni, a legjobb ételeket az ilyen helyeken találjuk – minden tiszta és tökéletes minőségű, de családias. Az asztal közepén kis gázpalackkal működő rácsos grillező. Rendelés után, amit meghívóm intéz, elkezdenek kiérkezni a kísérők: paprikapasztával erjesztett kínaikel, azaz a kimchi, újhagyma, ecetes retek, salátalevelek, szezámlevél és friss tengeri só. Aztán a rácsra kerül a hús. Az első gondolatom, hogy hogyan fog ez a két ujjnyi vastag disznóhús átsülni ezen a kicsi grillen. Sokáig nem kell rajta gondolkodnom, mert asztalunkhoz pördül az egyik tréningnadrágos kiszolgáló és profi ollómozdulatokkal darabokra nyisszantja a húst. Térül fordul az étteremben, aztán visszatér, megint nyisszant párat és forgat. Nem telik bele tíz perc és a grillezőn leheletvékony szaftos húsok sisteregnek.
Mivel eléggé látszik, hogy nem jejui vagyok, tippet is kapok az első hússzeletem elfogyasztásához. Bár nagyon csábítóak a zöldségek, a húst először csak egy kicsi sóba mártsam, így érezni fogom, a sziget különleges „fekete malacának” jellegzetes finom ízét. Nem bánom meg a tanácsot. Még ma is vissza tudom idézni, micsoda mennyei íze volt annak az egy falatnak. Az állat egyébként egy fekete szőrű, hosszú arcú, kis fülű helyi disznófajta, mely a legenda szerint azért fekete, mert évszázadok óta trágyával etetik. Hogy a legenda nem legenda, azt később meg is tapasztaltuk, legalábbis részben, a Seongup Tradicionális Faluban, Jeju városától nem messze. A szép és rendezett házak között a malackákon kívül találtunk még egy érdekességet, amit jó volt végre élőben is látni. Ez nem volt más, mint a híres érlelő cserépedény, a hangari, melyben több éven keresztül erjesztik a legkiválóbb minőségű szója szószokat, a koreai csilipasztát és a szójabab pasztát, valamint a kimchit.
Mielőtt elhagytuk volna Jejut, választ kaptam még egy kérdésemre, mégpedig, hogy miért is nevezik az istenek szigetének. Vezetőnk szerint a legenda azt mondja, hogy a Halla-hegy északi lejtőin megjelent három hatalmas lyuk, amiből aztán három félisten mászott ki a felszínre. Ők lettek később a jejui emberek megteremtői, akik pedig létrehozták a Tamna Királyságot, mely 1404-ig uralkodott a sziget fölött. Ma sajnos egyre inkább kínai milliárdosok és gazdag turisták vették át ezt a szerepet, de az elmondások szerint sem a jejui lakosság sem az istenek nem hagyják annyiban a dolgot és megvédik a szépséges szigetet.
