Másnap megvettük a repülőjegyet, öt nap múlva pedig már a gépen ültünk. Nem terveztünk meg semmit előre, csak azt szerettük volna, ha a török metropolisz lüktetése kizökkent a hétköznapokból. Két órával a budapesti felszállás után már ereszkedik is gépünk a Boszporusz fölött, és közelítünk a mecsetekkel és minaretekkel csipkézett, világokat magában foglaló 15 milliós gigaváros felé. Az első úti cél a Sabiha Gökcen nemzetközi repülőtér az ázsiai oldalon, ahonnan azután egy óra és körülbelül 15 lírányi buszozást követően elérjük a belváros szívét. Ahogy közeledünk a központ felé, feltűnik, hogy a város különböző negyedeiben, más és más termékekre specializálódtak a kereskedők. Míg az egyik utcában műanyag próbababákat árulnak minden boltban, a következőben dísztárcsák több száz variációja közül választhat a vásárló.
A buszról lelépve – immár az európai oldalon – azonnal felkapjuk a fejünket az adzán hangjára: a müezzin, az egyházi személy, aki imára hívja a muszlimokat. A helyiek számára mi sem természetesebb ennél az éneknél, hiszen vallásuk előírja a napi öt imádságot. Annyira szerves része ez egy iszlám város életének, hogy később már csak mi is alig-alig vesszük észre. A müezzin hangja elcsendesedik, mi pedig csomagjainkkal a hátunkon elindulunk felfedezni a metropoliszt.
Hatalmas az autóforgalom, a sofőrök nem spórolnak a dudával. Ezzel jeleznek a többi sofőrnek és a gyalogosoknak, akik első ránézésre ész nélkül szaladgálnak az úttesten. A járókelők pedig gyakorlatilag ott kelnek át, ahol eszükbe jut, de erre a legtöbb vezető fel van készülve. Az ember persze gyorsan megszokja az efféle lazaságot, így mi is hamar rákapunk a török virtusra, és mindenhol levágjuk a felesleges métereket.
Nem túl feszes a programunk, kíváncsian és izgalommal baktatunk az emelkedőn első állomásunk, a Taksim tér felé; kérdezősködésünkre a helyiek készségesen irányítanak útba. Az élet nyugodt, hétköznapi jövés-menés fogad, de a tér még őrzi az összecsapások nyomait. A Taksim tér az isztambuli élet egyik középpontja és kultikus helye, talán a mi budapesti Erzsébet terünkhöz hasonlítható, s itt található az az emlékmű, amely a köztársaság 1923-as kikiáltásának ötödik évfordulójára készült. A több mint hétezer négyzetméteres agorán több százan sietnek munkába, randevúznak és sétálnak a Gezi parkban, vagy csak tétován nézelődnek, mintha éppen azt akarnák eldönteni, melyiken is induljanak el a pókhálószerűen szerteágazó utcák közül. Úgy döntünk, mielőtt bármelyiket is kiválasztanánk, ízelítőt kérünk a helyi street foodból, azaz: köftét eszünk rizzsel és töltött paprikát kenyérrel, vagyis ekmekkel.
A Taksimról nekivágva a város „legdivatosabb” utcáját, az Istiklalt választjuk, amely majdnem a Boszporusz partjáig fut le, és ezen az utcán jár a híres nosztalgia villamos is. Már sötétedik, amikor elindulunk a népes utcán, miközben hagyjuk, hogy sodorjon a tömeg, elragadjon a kivilágított épületek látványa és elcsábítson az édes sült gesztenye illata. Ezzel a forró finomsággal a kezünkben vetjük bele magunkat a nyüzsgésbe, ahol ruhaboltok, éttermek és cukrászdák, ékszerészek és galériák csábítják a közönséget.
Az estéhez közeledve úgy érezzük, eljött az ideje, hogy megkóstoljuk a fűszeres rizzsel töltött kagylót, a midye dolmat, amit természetesen a Galata-hídon vásárolunk meg. Az első kagylót előzékenyen megtöri nekünk a figyelmes árus, friss citromot facsar rá és a kezünkbe nyomja. A helyi specialitás árát egyébként a mérete szabja meg, és nagyjából egy és öt líra (egy líra nagyjából 110 és 130 forint) között mozog. Fejenként hat-hat kagyló után jól lakunk, s mire végzünk, már égnek a lámpák a hídon. Leballagunk az alsó szintre, az „aluljáróban” árusok sora, a víz fölött pedig éttermek várják – főként a turistákat. Mindenhol égősorok villognak, pezseg az élet. Némi bámészkodás és bolyongás után megtaláljuk a T1-es villamos megállóját, ahol – amatőr módon – kiváltjuk az utazásra jogosító zsetont. Hamar rájövünk azonban, hogy érdemes inkább feltölthető kártyát venni, mert olcsóbb, és átszálláskor kedvezményes a következő jegyre. Felszállunk Bagcilar, első szállásadónk otthona felé tartó járatra. Sietünk, már a vacsora ízét érezzük a szánkban, s nem is csalódunk…
Szombaton verőfényes isztambuli reggelre ébredünk, amit nem is indíthatnánk tökéletesebben, mint frissen sült forró burekkel és hideg ayrannal. A burek olyan leveles tészta, amelyet általában hússal vagy sajttal töltenek meg, és Horvátországtól Görögországon és Szerbián át a legtöbb balkáni országban megtalálható, míg az ayran inkább a Közel-Keleten fogyasztott sós joghurt. Nagyszerű kombináció reggelire – állapítom meg. Energiával telve, élményekre szomjazva vesszük az irányt újra a belváros felé, térképpel a kezünkben.
A piacok piaca
Izgatottan várom a következő állomásunkat, a Kapali Carsisit, azaz a Fedett vagy Nagy Bazárt. A II. Mehmed által építtetett, 15. századból származó bazársort több tűzvész és földrengés is pusztította, később azonban mindent helyreállítottak, és ma is több mint háromezer apró üzlettel várja a vásári közönséget. Díszes ezüst- és réztálcák, kacskaringós vízipipák, színpompás kendők és szőnyegek, gyönyörű bőrdíszművek és szikrázó ékszerek csábítják a turistákat. Csak kapkodjuk a fejünket, merre is induljunk, mire alkudjunk. Mert alkudni muszáj, és mindenből lehet!
Először az orrunk után megyünk, s mivel szó szerint értettük, egy vízipipadohányt és teát áruló standjánál kötünk ki, ahonnan nagy doboz török almateával távozunk. Pár méterrel arrébb felfedezzük a bazárnak azt a részét, ahol pici, üvegezett „boltokból” árulnak régiségeket. Ezekkel azonban vigyázni kell, sok esetben pontosabb fogalmazás, hogy régiségnek tűnő cigarettatárcákat, ékszereket és egyéb megmunkált nemesfémet kínálnak. A főutcára visszatérve egy álmainkban élő míves tálcára vadászunk, de csak nem találjuk a megfelelő méretűt, a boltok pedig lassan becsuknak. A nagy tanakodás közepette figyelmeztet minket az árus, hogy lassan ő is zárni fog, holnap pedig ki se nyit a nagy bazár. Meglepődésünkre – hiszen a turistákból élnek, akik pedig vasárnap biztosan vásárolnának – mutatja, hogy utána még egy egész hétig aludni fognak.
A vasárnapi zárva tartás igaz, de az egyhetes pihenőt már mi sem hisszük el, úgyhogy tovább indulunk, hogy megkeressük Borát, másik török barátunkat. Miután telefonon megadtuk neki koordinátáinkat, két perc múlva megjelenik. Borának ugyanis a fejében van az egész Grand Bazár térképe az összes árussal. Később kiderül, honnan ez a tudás: csapatépítő tréningeket szervez a kereskedelmi labirintus területére. Útitársam már az indulás előtt nyaggatni kezdett, hogy vízipipázni szeretne, így hát indulunk tovább, hogy beleszippantsunk egy mentás-almás nargilével a török közösségi életbe.
A bazártól száz méterre hatalmas, zegzugos helyet láttunk korábban, s mikor visszatérünk, úgy tűnik, igazi helyi „közösségi térre” találtunk, és nem csak egy turisták által kedvelt látványosságra. Az egyik alkalmazott azonnal beinvitál minket, mi pedig szófogadóan követjük őt, s egy szűk járaton keresztül apró, zsúfolásig telt szobába érkezünk. Mivel nincs szabad hely, bekukkant még pár helyiségbe, de legnagyobb igyekezete ellenére sem tudunk leülni sehol. Másnapra halasztjuk a pipázást, helyette egy közeli teázóba ülünk be feltöltődni és átmelegedni. Itt a kávén kívül kétféle teát lehet kérni: az egyik fekete teából készül, a másik pedig almából. Én az utóbbi, koffeinmentes változatot választom így estefelé. Pár perc múlva hatalmas, teákkal megrakott tálcával érkezik hozzánk a felszolgáló. Az történt, ami nagyobb éttermekben, kávézókban szokás: a konyhában megpakolják teával a tálcát, és a pincérek tíz percenként körbejárnak a vendégek között, akiknek csak jelezniük kell, ha kérnek még.
A szultán kedvence
Vasárnap ismét hűvös, de napsütötte a reggelre virradunk, s Bora társaságában elindulunk, hogy felfedezzük a városrészt. A domboldal széléhez érve a pár lakásos társasházakat felváltják a régi idők hangulatát idéző elegáns villák, a néptelen utcák után pedig meglepődve tapasztaljuk, hogy a Boszporusz partján – a korai időpont ellenére – a több emeletes éttermek és kávézók tele vannak helyiekkel. Alkalmi idegenvezetőnk elmeséli, hogy a vasárnapi reggelinek óriási hagyománya van a városnak ebben a részében, nem csodálkozom hát, hogy alig kapunk ülőhelyet. Bőséges napindítónkat végül egy tetőteraszon fogyasztjuk el egészen közel a csillogó tengerhez. A többféle burek, zöldség, sültkolbász és kenyér után, amikor továbbindulunk a parton, lassan előtűnnek a kikötőben ringatózó hajók. Az apró családi vitorlásoktól kezdve a luxusjachtig minden elfér egymás mellett. Némelyiken sirályok időznek a napsütésben, a sétányon futók és kutyasétáltatók élvezik a verőfényes szabadnapot. Egy óra nézelődés után úgy döntünk, buszra szállunk, hogy áthajózzunk az ázsiai oldalra. A komp öt-tíz percenként jár, és tömegközlekedési eszköznek számít, így használhatjuk hozzá a kártyánkat.
A tengerszoros másik oldalára érve 15 perc kényelmes gyaloglás után elérünk a következő kikötőbe, ahonnan kis hajó viszi a turistákat a nevezetes Leander-toronyhoz. A 18. század óta világítótoronyként, a kolera idején pedig karanténként is szolgáló épület aljában ma étterem működik, tetején kávézó várja vendégeket. A szinteket szűk lépcsők kötik össze, az emeletek kis termeiben pedig képek és szövegek elevenítik fel a legendát, amely szerint a toronyban lakott Aphrodité istennő papnője, Hero, akihez éjjelenként kedvese, Leander titokban átúszott. Egyszer azonban hatalmas vihar kerekedett – szól a történet -, s Hero már csak a tenger hullámai által partra vetett Leander holttestét találta a torony aljában. A lány bánatában kedvese után vetette magát a magasból.
A történet szomorú, a turisták azonban nem is emiatt, hanem a különleges látványért keresik fel a két földrész között, egy kis szigeten álló építményt. A 23 méter magas Kiz Kulesi a Boszporusz bejáratánál, az ázsiai oldalhoz közelebb vigyázza a tengert, pompás kilátást nyújtva két világrészre.
Tetőteraszán üldögélve a szultánok kedvenc italát, forró shalepet rendelünk. Ez a folyékony, tejbegrízre hasonlító, vaníliás-fahéjas ital egy orchideafajta gyökeréből készül, az errefelé igen népszerű ital tökéletes energiabomba a megfáradt utazó számára.
Füst és búcsú
Harmadik napunkon újra meglátogatjuk a sokszor emlegetett „pipázót”. Padokon és székeken sorakoznak az emberek a félhomályban, színes lámpák függenek a plafonról és édes dohány illata gomolyog. Apró, textilekkel borított, füstös szobába lépünk be, a tévéből a helyi zenecsatorna szól, a fiatalok pedig az egyetemről beszélgetnek – súgja meg nekünk Bora. Végre kapunk helyet. A gyümölcsös dohány mellé kávét és teát rendelünk, és engedjük, hogy az élmények csendesen leülepedjenek. A pincérek bádogedénnyel a kezükben járnak körbe, s időről időre friss parázzsal táplálják az égő dohányt. Az egykor kókuszhéjból vagy lopótökből, ma már főleg díszes üvegből és kerámiából készült pipáknak nagy hagyománya van az iszlám kultúrában, ahol kerülendő a dohány és a száj közvetlen kapcsolata. A mai napig főként férfiak hódolnak ennek a kikapcsolódásnak, gyakran társasjátékozás közben. A barátságos környezetet gyorsan megszokjuk, csak pihenünk, beszélgetünk, s csak órák múlva tudjuk rávenni magunkat, hogy hazafele induljunk. Pedig muszáj, hamarosan mennünk kell a reptérre. Gyors pakolás után, lassan, és nem túl lelkesen elindulunk a buszmegálló felé, búcsút intve ennek a folyamatosan mozgásban lévő színes és illatos óriásvárosnak.
INFO
A város ázsiai oldalán elhelyezkedő Sabiha Gökcen Nemzetközi Repülőtér (SAW) 35 kilométerre délkeletre található a városközponttól. A Törökország első női pilótájáról elnevezett repülőtér 2001-ben nyílt meg, enyhítve az Atatürk légikikötő komoly forgalmát, s napjainkban főként a fapados légitársaságok gépeit fogadja, de emellett jelentős csomópontja a Turkish, a Pegasus Airlines, valamint a Borajet gépeinek is. Budapestről a Sabiha Gökcen repülőtérre a Wizz Air, vagy a Pegasus járataira foglalhatunk repülőjegyet.
Szöveg: Jakubinyi Sándor
Isztambulról még több izgalmas cikket és látnivalót a Világjáró Magazin 2015/132. Az édes város – Isztambul számában találtok, ahol olvashattok még az életkedvvel teli Bécsről, barangolhattok a Duna menti Szerbiában és a víz birodalmában Kanadában, illetve megtudhatjátok a kenyér történetét is.
