Az utolsó nap délelőttjén a „legmagyarabb” erdélyi nagyvárost, Székelyudvarhelyt fedeztük fel. A főtéren, az Emlékezés Parkjában felállított szobrok – az erdélyi magyar történelem és kultúra kiemelkedő alakjai – szinte ismerősként köszöntöttek. Órákig csellengtünk a városban, melynek nagy előnyére válik, hogy a tömbházasítási program elkerülte, így sokkal jobban megőrződött az eredeti városkép. Kissé fáradtan már, de felkaptattunk a Szent Miklós-hegyen álló katolikus templomhoz. Mellette a temető, bolyongtunk a sírok között.
Kora délután viszont már a székelyderzsi erődtemplomban vártak bennünket, ez a Székelyföld másik Világöröksége. A falu lakói egy több száz éves hagyományt követnek ma is: a gabonát az erődtemplom falán belül felállított hombárokban, a szalonnát és a sonkát pedig szegekre lógatva a hűvös sarokbástyákban tárolják. A portékákat lakat alatt tartják, a gondnok pedig hetente egy alkalommal engedi be a háziasszonyokat, hogy feltöltsék az otthoni készletet.
Aki elszámolja magát, az hoppon – vagyis inkább éhen – marad. Betérünk egy emeleti bástyába. Sonkák és szalonnák lógnak a gerendákról, a füstös illat mámorító. Nagyokat nyelek, és cseppet sem csodálkozom már azon, hogy egy tömlöcöt is ki kellett alakítani az erődtemplomon belül azoknak, akik nem tudtak ellenállni a csábításnak és egyik-másik húsdarabot megrövidítették.♦
Az erődtemplom felépítéséről, a hangulatról, ami elfogott bennünket, mikor végre személyesen is megpillantottuk a magyarság legnagyobb zarándokhelyét, vagyis a csíksomlyói kegytemplomot és rendházat – gyönyörű fotók kíséretében – részletesen is olvashattok a Világjáró Könyvek első kötetében, Az élmények, kalandok 20 éve a világ körül… című könyvben. A könyvet a Világjáró WebShop-ban rendelhetitek meg akciós áron, és jó ajándék lehet belőle valakinek, aki már tervezi a következő utazását.
