A dátum 1991. december 6. Szent Miklós napja. A lapokról elém táruló borzalmaktól meghökkenve leteszem a háborús naplót, és körülnézek a pasztell színű, késő tavaszi délutánban. Trstenóban, a világ legrégebbi arborétumában üldögélek. Mielőtt tovább indulnék, felpillantok a helyiek büszkeségére, a 60 méter magas, 500 éves platánra, melynek öt méter átmérőjű törzse büszkén magasodik az 1492-ben alapított park fölé.
Hála istennek, hogy túlélte! – gondolom magamban a közeli Dubrovnik felé autózva. A gyönyörű arborétum jó része ugyanis elpusztult a város ostroma alatt 1991 őszén. Csakúgy, mint a Világörökség részét képező belváros jelentős hányada. Szerencsére, aki ma látogatja meg az “Adria gyöngyszemét”, annak már csak egy emléktábla mutatja meg a háború pusztítását.
Ha látni akarod a földi paradicsomot, gyere el Dubrovnikba.
George Bernard Shaw írta ezt egykoron. A Nobel-díjas ír drámaírót 1929-es látogatásakor nyűgözte le a város. Ahogy mindenkit, aki áthalad az Óvárost körülvevő fal két kapujának egyikén. A világon egyedülálló, majd két kilométer hosszú falon a torony-, lőállás-, bástya- és kazamatarendszert folyamatos sétaút köti össze, melyről nézve a Stari Grad egy óriási makettnek tűnik. Nem csak történelmileg, de építészetileg is különleges figyelmet érdemel az erődítmény, mely helyenként 25 méterre magasodik, falvastagsága pedig 2-6 méter közt változik. A legerősebb rész a szárazföld felől védte a várost, mert építésekor a hajóágyúk ellen gyengébb falak is elegendőnek bizonyultak.
1466-ot írunk, amikor Raguza városa – Konstantinápoly eleste után – nagyarányú építkezésbe fog. A helyi építész, Pasko Milicevic kapja a feladatot, hogy a 11-14. század során már többször megerősített erődítményrendszert tovább fejlessze. 50 év munkájával hozzák létre az öt bástyából, két sarokerődítményből, 17 toronyból, és a Szent-János erődből álló védelmi vonalat, melyet a köztársaság katonai fénykorában 120 ágyú vigyáz.
Jó másfél óra alatt lehet körbemenni a falon, de mindenképp megéri. Egyrészt minden oldalon gyönyörű a kilátás, másrészt innen a legjobb kifigyelni a legérdekesebb helyeket az Óváros szűk utcái közt. A Pile térnél található kapu mentén megnézhetjük Európa első kazamatás erősségét, a Bokar-erődöt, majd feltekintve a Lőrinc-erőd nyűgöz le, falai ugyanis egy 46 méter magas szirtre épültek. Ha már itt járunk, nem hagyhatjuk ki Dubrovnik egyik jelképét, az Onofrio kutat. Az 1440 körül épült kupolás alkotásnál 16 vízköpő fejnél csillapíthatjuk szomjunkat. Ez a város lakóink legkedveltebb találkahelye, ahol szinte mindig utcai zenészek muzsikálnak.
Földrengés és kávéház
Raguza több földrengést is elszenvedett történelme során, a legutóbbi, komolyabb pusztítást az 1667-es nagy rengés végezte, mely lényegében romba döntötte a reneszánsz egyik leggazdagabb és legkulturáltabb városát. A település azonban újjáépült, csakúgy, mint a Kr. u. 317-es földmozgások után. Ezért található a mai Dubrovnik falai közt a rengeteg barokk épület. A román kori bazilika helyére például a Mária Mennybemenetele-székesegyház került, bár még mindig vannak nyomai a közvetlenül a városalapítás után emelt, 13. századi templomnak.
Mindenképp érdemes a város főutcája, a Stradun felé indulnunk, mert a Pile-kaputól a Kikötő-kapuig vezető út maga Dubrovnik. Különösen az esti korzo idején, mikor a helyiek és a turisták forgataga szó szerint magával ragadó. Különösen a kávézók terasza alkalmas a tömeg vizslatására, és persze egy jó kávé elfogyasztására, már csak azért is, mert a kávéházi kultúra elterjesztésében fontos szerep jutott a törökökkel kereskedő helyieknek. London első ilyen intézményét is egy raguzai, bizonyos Pasqua Rosee alapította. Elszakadva a terasz árnyas székeitől, és a Festival Café nyüzsgő vendégseregétől, a fényesre kopott márványlapokon bandukolva, szomorúan állapítom meg, hogy sajnos már nem láthatjuk a település egyik csodáját, az 1438-ban épült vízvezetéket, melyen 12 kilométerről vezették ide a vizet.
Ennyi szépség mellett nem csoda hát, hogy a helyiek büszkén vallják magukat dubrovnikiaknak, hisz ez a település az ember alkotó természetének és élni akarásának egyik legszebb példája.
