Peking hatalmas. De tényleg az. Ezt már akkor megtapasztaltuk, mikor gépünk landolt a város nemzetközi repterén, a Beijing Capital International Airport-on, mely a központtól körülbelül 25 kilométerre található. Mivel páran újságírói vízummal érkeztünk, rögtön megtapasztalhattuk milyen is az, ha a kínai vámügyőrség szépen és tisztelettel megkér arra, hogy mutassuk be minden felírt kütyünket, de legfőképpen a kameránkat, amiről kiderül, hogy csak egy fényképezőgép. Ez mehet, ezzel nincs baj, de azért a procedúra alatt leizzadunk vagy két kilót. De legalább túl vagyunk az első kalandon. Mikor Magyarországon este kilenckor felszálltam az Air China Airbus A 330-200-as típusú repülőgépére, még nem gondoltam bele mit is jelent majd az a kis J2 megnevezés a vízumomban.
Akkor még csak azzal voltam elfoglalva, hogyan élem majd túl azt a 9 és fél órát, amit a levegőben kell eltöltenem. A légitársaság 30 business és 207 turista osztályú helyet kínáló gépe 2015. május elsején indult el első útjára Peking és Budapest között, miután 2012-ben, a Malév csődje után, a Hainan Airlines úgy döntött, hogy megszünteti a két város közötti közvetlen járatát. Ennek az eseménynek az alkalmából kerültünk fel mi is a kínaiakkal teli gépre.
Buszunk csak lépésben tudott haladni, amint kiértünk a kevésbé forgalmas, repülőtéri övezetből. Sikeresen elkaptuk a délutáni csúcsforgalmat. Szállodánk a belvárostól nem messze, magassági versenyt játszva a körülötte álló China World Trade Centerrel és a Jianwai SOHO épületeivel, minden európai és ázsiai igényt kielégített. Húsz fokra lehűtött szobák, európai vécé és rendkívülien gazdag nemzetközi reggeli – tészta leves, gőzgombóc, sült tészta, grill kolbász, tükörtojás és müzlik minden mennyiségben. De szinte még be sem léptünk a szobáinkba, már kezdődött is a versenyfutás az idővel. Az öt napos túrából három napunk volt arra, hogy megnézzük Peking top látványosságait.
Hosszú égi sárkány
Pekinget körüljárni már maga is egy igazi körutazás – a Nagy Fallal és a Tiltott várossal, a Tienanmen térrel és a Nyári palotával. Nem beszélve az ősi hutong sikátorokról vagy a fenséges császári parkokról. A világ egyik legnagyobb és folyamatosan fejlődő országának fővárosa éppen annyira összetett, mint amennyire lenyűgöző. Ha az ételek vonzanak, az olcsó sör és az asztali etikett hiánya, vagy a parkokban – taichizó, táncoló és tollaslabdázó helyiek szomszédságában – elfogyasztott minőségi teák, esetleg a még mozgó, nyársra tűzött bogarak íze, akkor Peking a nekünk való hely. A Sanghajnál valamivel hitelesebb, tradicionálisabb és kevésbé nyugatias városban még megérezhetjük a múltat. Kevés olyan hely van a világon, mely felvehetné a versenyt Peking történelmi panorámájával.
Hat UNESCO világörökségi helyszínnel büszkélkedhet – egész Egyiptomnak van összesen hét – mellettük ott vannak még az ősi egymásba épült hutongok, az eldugott kis szentélyek százai, a kapukat őrző oroszlánkutyák, az 1950-es években készült szocialista emlékművek, és a modern időket, a megállíthatatlan fejlődést igazoló innovatív épületek, melyeken a világ vezető építészei dolgoztak. Ilyen például a CCTV épülete, a Galaxy Soho vagy az NCPA koncert központ és az Olimpiai stadion is. Ez a korokon átívelő sokszínűség pedig az embereken is megmutatkozik. Az utcán sétálva elképesztően sok érdekes karaktert, élethelyzetet lehet látni. Ez szuperebb élmény, mint bármelyik nevezetesség megtekintése.
A másik Peking
A busz ablakából nézve, vagy sétálva az utcákon Peking agyonszabályozott kulisszái között úgy éreztük, minden tökéletesen rendben van. Volt persze egy szokatlan, állandóan az orrunkban lévő szag – étel, szmog és cigaretta füst – de az a bizonyos bűz, amiről sok útikönyv és útleírás beszél, nem volt sehol, legalábbis ott nem, ahol a mindennapi élet folyt. Az utcák és házfelületek tiszták, minden parknak, vagy talpalatnyi kis zöldterületnek külön felügyelője, kertésze van, aki gyomlál, öntöz, ültet és felvigyáz egy személyben. Bár a négysávos autóúton egy tűt sem lehet leejteni annyira tele van, a biciklisek, motorosok, riksások és egyéb, kerekes konzervdobozra hajazó közlekedési alkalmatosságok mégis megtalálják a saját helyüket.
Ott van azonban a színfalak mögött egy másik Peking is, ahova úgy tűnik, már nem érnek el a szabályok. Ezekbe a szűk, egymás hegyére-hátára épült házikókból összeálló városrészekbe csak akkor tudunk bepillantani, ha nagyon odafigyelünk – egy-egy nyitva felejtett kapun keresztül, ami az utcafrontra néz. Mégis pont ez a kettősség fogott meg annyira – na és persze a „Kis Mocskos” névre elkeresztelt, a szállodánktól nem messze, egy éttermekkel övezett sikátor legvégében megbújó söröző-kajálda. A vendéglátó egység kerthelyiségének oldalában egy jobb napokat is megélt hordozható grill füstölgött. Szélén egymás mellett sorjáztak a konzervdobozokból kialakított sószórók és pár elszenesedett kanál? Nehéz volt megállapítani. Mondjuk azt is, hogy éppen mi serceg a grillrácson. Az biztos, hogy valami ehető volt, mert az egység kertrészében a sörök mellé mindenki ilyet fogyasztott, meg mindenféle mást is, aminek a nem ehető része nemes egyszerűséggel a földön landolt a frissen vásárolt Gucci ajándéktáska mellett. Csapatunk kiválasztotta a legtisztábbnak tűnő asztalt, de végül csak a sörök és egy tányér nassolnivaló – sós vízben főtt bab és földimogyoró – mellett döntöttünk. Tipp, mindig kérdezzük meg rendelés előtt, főleg ilyen extra helyeken, hogy a rendelt étel vagy ital mennyibe kerül – söreinkkel nem volt probléma, a bab-mogyoró tányért, ami úgy tűnt a fogyasztás mellé jár ingyenesen, öt sör áráért akarta felszámolni a kedves felszolgáló. Bonyodalmas és heves, kézzel-lábbal magyarázás után otthagytunk a megfelelőnek talált összeget az asztalon és gyorsan elhúztuk a csíkot a „Kis Mocskosból”. Egy ideig még kísértett bennünket a sikátor szaga, de végül csak egy kínai sör és adrenalin fűtötte emlékké halványult.
Nincs messze, csak fél óra
Peking szinte konzerválta az ország történelmét. A Nyári Palota pedig, mely a legnagyobb és legszebb királyi park Kínában, a művészeti alkotásokat gyűjtötte egy helyre. Egy nap szinte nem is elég arra, hogy a Peking központjától 15 kilométerre, nyugatra fekvő – palotákkal, templomokkal, hidakkal és tornyokkal teli parkot feltérképezzük. Minden sarokban, fordulóban van valami új felfedezni való. A terület érdekessége, hogy háromnegyedét víz borítja – a mesterségesen alkotott Kunming-tó több mint két négyzetkilométert ölel fel. Északi partján hosszú és díszes folyosó húzódik, amelyben kínai mitológia történeteit mesélő miniatűrök ezrei kaptak helyet. A Nyári Palota, ahova érdemes odaérni17:30 előtt, mert különben maga a palota, a kert legszebb épülete bezár az orrunk előtt – egykoron császárok pihenőhelye volt, ma 3000 építményével az elsődleges turistalátványosság a városban. Itt találjuk Cixi császárné privát színházát, messziről láthatjuk a tizenhét lyukú hidat és a hosszú folyosó végpontján a márvány csónakot, amely szórakozóhelyéül szolgált az uralkodóknak és vendégeiknek.
Este a Wangfujing sétálóutcán várt minket egy nagyon jónak mondható sült kacsa étterem – ezt abból állapítottuk meg, hogy sok kínai ült az asztaloknál. Tehát ha a helyiek is idejárnak akkor rossz nem lehet. Hát nem is volt az. A hatalmas forgóközepű asztal egyre csak telt és telt ételekkel, mire az aranyosan csillogó kacsát begördítették egy zsúrkocsin. A szakácsnő – fehérben, kesztyűben, kuktasapkában és szájmaszkban – az orrunk előtt pillanatok alatt hajszálvékony szeletekre vágta a kacsát. A szeleteket teamécsessel működő kerámia melegítőkre halmozták, majd megérkeztek a párolóedények, amik a kis palacsintákat rejtették. A felszolgáló lányok mindenkinek külön-külön elkészítettek egy kacsapalacsintát, azt utánozva már könnyebb volt enni. A kacsa bőre ropogós, sós és kissé édeskés volt egyszerre, a hús porhanyós és szaftos. A sűrű szójaszósszal, uborkával és újhagymával olyan ízeket gerjesztett a szánkban, amit csak nyálcsorgatás közepette lehet leírni. Életem első és valószínűleg utolsó pekingi kacsájára mindig emlékezni fogok.
Skorpió, tuktuk, halálfélelem
Legalábbis addig úgy gondoltam, míg a vacsora után be nem vetettük magunkat a Wangfujing-ról nyíló autentikus éjszakai piacra, ahol rögtön az első standon, mozgó skorpiócskák köszöntek vissza rám, nyársra húzva. A következő pultnál kiterült óriási tintahal sem hatott meg, de a csodás gőzgombócok már annál inkább. Az árusok egy része jól viselte a fotózást, mások vélhetően csúnyán elhajtottak minket, pedig a mini muffin formában sütött fürjtojás rákfarokkal, kifejezetten ízletesnek tűnt. Egyre beljebb sodródva, már megcsaptak minket a szagok és végül a sülő tengeri sün semmihez sem fogható bűze hajtott át minket a csetreszek, kínai hamisítványok, szerencsehozó macskák és csengettyűk világába. Jóleső és hosszas alkudozások után – jó darabig nem volt a piac ezen részén más európai, csak mi – mindegyikünk gazdagabb lett néhány nélkülözhetetlen vásárfiával.
De aztán gyorsan elszállt az idő és rájöttünk, hogy haza kellene jutnunk valahogy a szállodába. Peking belvárosában taxit fogni szinte lehetetlen … a megváltás végül három keréken gördült be mellénk. Pár perc alkudozás és térképnézegetés után a három európai nő és a kék munkásruhába öltözött, cserzett arcú, de mosolygós sofőr neki indult az éjszakának. Egy motoros tuktukkal, szembe a forgalommal. Miután kiderült ugyanis, hogy már gyalog is rossz fele indultunk el, vezetőnk megpördítette motorját és anélkül, hogy vetett volna egy pillantást a járdára, vagy a kereszteződés lámpáira, nekilódult. Az egész annyira félelmetes volt, hogy komikussá vált. Egyszerre röhögtünk, kapaszkodtunk és féltünk. A 30-40 kilométer per órás sebesség olyannak tűnt ezen a kis kerekes lélekvesztőn, mintha 80-nal hasítottunk volna.
Én idegességeben folyton dumáltam, jeleztem, hogy éppen merre járunk és konstatáltam, hogy egyáltalán nem ismerősek a helyek. Kicsit összenéztünk a lányokkal, vagyis néztünk volna, ha megmerünk mozdulni – ugye nem adnak el minket a következő fordulóban. De aztán feltűntek az ismerős felhőkarcolók és bevágódtunk a főút melletti szerviz sávba. Fékezés vagy lassítás? Sofőrünk ezt a kifejezést nem ismerte. De az előttünk mögöttünk és mellettünk elsuhanó autósok sem, de még a járókelők sem mozdították meg magukat, mikor pár centire elrobogtunk mellettük. Mi meg sipítoztunk, röhögtünk és kiabáltunk, hogy ilyen nincs, ez nem lehet, ha túléljük tuti biztos, hogy innunk kell rá valamit.
Aztán a semmiből, pont az ellenkező oldalon feltűnt a Jinglung hotel. Csodás érzés volt tudni, hogy ennyire közel járunk, egészen addig míg rá nem jöttünk, hogy vezetőnknek már nincs kedve tovább menni, és a nem létező kínai kresz szabályait betartva visszafordulni. Ő inkább áthajt a négysávos úton, három halálra rémült, röhögőgörcsben szenvedő nővel egy összeeszkábált motoros babakocsival. És megtette. Amint mindkét kanyarodó és egyenesen menő 4-4 sávnak zöldre váltott a lámpája, mi meglódultunk.
Bízva abban, hogy az egyenesen indulók nulláról nem gyorsulnak fel olyan gyorsan, beelőztük a kanyarodókat és egy hajszál híján lökhárító-találkozóval, egy óriási sikítással, valamint egy bepisiléssel megúsztuk a kalandot. Végül jött még egy hajtűkanyar aztán végre leállította a pöfögőt a szálloda előtt. A két órás sétautat a belvárosból a szállodánkig 18 perc alatt tette meg. Életem legizgalmasabb 18 percét tehát Pekingben, éjjel fél egykor egy kacsavacsora után éltem át. Azt hiszem egyetérthetünk, hogy ennél maradandóbb vásárfiát nehéz lett volna szerezni, na jó talán még egy integető macska belefért volna a bőröndbe.
A Világjáró Magazin 2015-ös útját az Air China és a China National Tourism Administration (CNTA) támogatta. További információk: www.chinatourism.ch
