Alsópetény neve, bevallom őszintén, nem sokat mondott nekem, amikor kiderült, ide jövünk nyaralni. S hogy akkor miért választottam pihenésünk helyszínéül ezt a kis, Nógrád megyei falucskát? Mert egy kis nyugalomra, tiszta levegőre, és valami különlegesre vágytam. Három gyerekkel és egy barátnővel ez azért nem könnyű, ugyebár…
Nem is tudtam, hogy Nógrád megye ilyen gyönyörű! Persze a zöldellő nyári táj, a szikrázó napsütés, és az út szélén csábítón feketéllő (és diszkréten megdézsmálható) szederbokrok sokkal kalandosabbá tették az autókázást. Egy fülledt nyári hétköznap, kora délután így lelkesen érkeztünk meg a bájos Levendula vendégházhoz.
A klasszikus parasztházból kialakított rusztikus épület kellemesen hűvös volt, verandáján pedig bármely napszakban hűs árnyékban étkezhettünk. S miközben mi, felnőttek erőt gyűjtöttünk a romok eltakarításához, a gyerekek a frissen nyírt fűben, a ház körül szaladgáltak, majd végre elfáradva a napágyakon heverésztek.
A házikó mellett nyújtózó hatalmas levendulakert felől csodás illatot sodort felénk az esti szellő. S hogy segítsük a vacsora megemésztését, sétálni indultunk a lemenő nap fényében fürdőző apró faluban. Kiskamaszaink forgalom híján kedvükre rohangálhattak a kanyargós utcácskákon, mi pedig andalogva noszogathattuk őket, amikor hízelgő kismacskára vagy megmászható diófára akadtak.
S hogy szétnézzünk a környéken, a bőségkosaras reggelik után minden nap útra keltünk valamerre. Nem is hittük volna, hogy ennyi látnivaló akad a környéken. Először is a gyönyörűen rendbe tett Prónay-kastélyba kérezkedtünk be. A 18. században született nemesi rezidencia az évszázadok alatt sokat változott. Mára csodás kis ékszerdobozzá alakult, s bár berendezése sajnos nem eredeti, benne sétálgatva olyan érzésünk lehet, mintha hirtelen átrepültünk volna a múltba. A gyerekek csodálkozva barangolták be a tágas könyvtárszobát, s igencsak nehezükre esett, hogy érintetlenül hagyják a régi biliárdasztalt, s a megannyi furcsa régi tárgyat, s ki tudja mire való berendezést. A hatalmas parkban aztán az összes gyereknek nyoma veszett, hosszú időbe telt, mire visszaterelgették egymást a nádassal és kis hidacskával szépített kerti tóhoz, ahol szélnek eresztettük őket.
A környék erdei sétaútjai kisebb és nagyobb túrákra is alkalmasak, gyönyörű, vadregényes ösvényeken kanyaroghattunk kedvünkre. Hogy aztán jól elfáradva belecsobbanjunk a Bánki-tó vizébe. A strandon pompás helyet találtunk magunknak a napozáshoz: a szép füves fövenyen azonban mi, felnőttek egy percig sem pihenhettünk. Lurkóink ugyanis megállás nélkül pancsolni, labdázni, fagyizni, vagy csak úgy kóricálni szerettek volna. Azért talán így is egy kicsit jobb színben távoztunk, mint ahogyan érkeztünk…
Hőség ide vagy oda, nem hagyhattuk ki a nógrádi várat sem a kirándulásokból. Míg a kicsik a romos falak közötti vadregényes terepen rohangáltak, mi arról elmélkedtünk, vajon milyen lehetett az eredeti, 11. században emelt erődítmény. Bár akkor még nagyrészt fagerendákból építették, tekintélyes öregtornyát már kőből rakták, de „csak” a 15. században. A páratlan fekvésű fennsíkon elszórt romokat látva nehéz elképzelni, hogy egykor minden korabeli kényelemmel felszerelt reneszánsz várkastély terpeszkedett ezen a helyen. A kilátás gyönyörű odafentről, az egész település, a környező dombok mind ott nyújtózkodtak, ameddig a szemeink elláttak.
A legérdekesebb kalandunk azonban még csak ezek után következett! Az egyik késő délután ugyanis már senki nem számított nagy meglepetésre, amikor egyszer csak lekanyarodtunk a főútról és egy kukoricás mellett begurultunk a nógrádi vadaspark fogadóépületéhez. Jócskán gyülekeztek már az előre bejelentkezett vendégek, köztük rengeteg kíváncsi kicsi gyerek. Csakhamar előállt a vadetető kocsi is, s hamarosan mindannyian felkapaszkodhattunk a tízperces zötykölődésre található erdei vadlesre.
A napnyugta pazar fényeiben aztán csodás vadgyülekezőnek lehettünk szem- és fültanúi. Kecses szarvasok, csíkos és pöttyös vaddisznók, kicsik és nagyok gyülekeztek az etetésre. Míg az elején kocsinkat kísérték karnyújtásnyira, addig jóllakva már csak körülöttünk szétszóródva sétálgattak elégedetten. Közben a Villányi Családi Gazdaság, s egyben a vadaspark gazdájának előadásából rengeteg érdekességet megtudhattunk az itt élő több száz állatról. Napnyugtával a jóllakott vadak elégedetten otthagytak bennünket, kivéve Pötyi néni, a szelíd szarvastehén, „aki” majdnem a kijáratig kísért minket, miután hálásan végignyalogatta valamennyi bátor látogatóját – vállától a kézfejéig.
