Egy üzbegisztáni utazás alkalmával nemcsak látnivalókra vadászunk, hanem élményekre, színekre, hangulatokra és ízekre is. Annál is inkább, mert ez nem az az ország, ahová csak úgy elszökik az ember egy könnyed kikapcsolódásra. Ide azzal a szándékkal utazunk, hogy megismerjünk egy hihetetlen gazdagságú és összetett világot, végtelen kíváncsisággal és a lelassulás vágyával.
Szamarkand, az időtlen város
Szamarkand az UNESCO Világörökség része. A Regisztán tér nem véletlenül világhírű látnivaló: ahogy kilépünk a térre, szinte megszűnik a jelen. Ha a tökéletes napszakban érkezünk, az aranyló napfény visszaverődik a csempéken, és úgy érezzük, mintha egy középkori álomba csöppentünk volna. A Bibi-Khanum mecset ívei alatt megállva szinte hallani véljük az egykori karavánok nyüzsgését, s olyan, mintha ez a tér lenne a világ közepe.
A Regisztán térre a legjobb korán reggel, 6-7 között érkezni, amikor még alig van ember. Ha leülünk a tér szélére, s csak fi gyelünk, a tér csendje olyan mély, hogy nemcsak a múltra emlékeztet, hanem a jelenünket is megtisztítja. Talán pont ezért annyira felemelő ez a hely! Ez Üzbegisztán szíve, talán egész Közép-Ázsia lelke: egyszerre időutazás és meditáció itt lenni.
Szamarkand fénykora Timur Lenk (Tamerlán) idején kezdődött, ő tette a várost birodalma központjává, a tér azonban ekkor még nem ilyen volt: az első monumentális épületet, egy medreszét (vallásos iskola) Ulug bég építette a 15. században. A jelenlegi, három monumentális medreszéből álló komplexum a 17. századig alakult ki, s tette a teret Közép-Ázsia szellemi, vallási és kulturális központjává, ahol a tanulás, a hit és a hatalom találkozott.
Este kigyúlnak a látványos fények, ilyenkor kell leülni itt egy mentateára, és csak nézni a csillagokat az elképesztő mozaikok fölött, amelyek, ha csendben vagyunk, halkan beszélnek is hozzánk.
A vezér sírja
A Gúr-e Mir-mauzóleum Timur Lenk végső nyughelye, a hódítóé, aki birodalmat épített és Szamarkandot világvárossá tette. 1403-ban épült, eredetileg Timur szeretett unokája, Pír Muhammad számára, aki fi atalon meghalt. De amikor Timur maga is elhunyt 1405-ben, és a tervezett temetkezési helye a havas Kökand-hegységben megközelíthetetlenné vált a tél miatt, őt is ide temették. Később más, híres, úgynevezett Timurida uralkodókat is ide helyeztek örök nyugalomra.
A mauzóleum kék-zöld mozaikos kupolája már messziről látszik, a kupola alatt pedig olyan érzésünk van, mintha a földi uralom alázatos folytatása kezdődne itt a túlvilág felé. Belülről az épület arannyal díszített, finoman kidolgozott, szinte ragyog. A kripta középpontjában egyszerű fekete nefrit (jáde) sírkő áll, Timur sírja, de a valódi sírkamra valójában alatta, mélyebben van.
Bukhara, a nagy minaret lábánál
Szamarkanddal ellentétben Bukhara nem vakít el, inkább fi noman átölel: a keskeny utcákban csend van és árnyék, és minden sarkon egy régi kút, egy szép boltív, egy kék kupola, ami arra emlékeztet, hogy ez itt a béke városa volt mindig is. A Lyab-i Hauz melletti teaházban, ahol a vén platánok alatt ülnek az öregek, olyan érzésünk támad, mintha a világ nem is lenne olyan rohanós hely, mint ahogy mi megszoktuk.
A híres Kalyan minaret, a mecset és a Mir-i Arab medresze együtt alkotja a tekintélyes Po-i-Kalyan komplexumot. A mecset neve szintén perzsa eredetű, jelentése: nagy, hatalmas, monumentális, és ez a mecset tényleg az. Belsejében 10 ezer hívő is elfér, de az udvar tágassága és a szellős boltívek miatt sosem nyomasztó a tömeg. A fő kupola kék, aranyló csempékkel díszített, és szinte lebeg a tér fölött. A minaret 1127-ben épült, 45.6 méter magas, és a halál tornya néven is ismert, mert egyes források szerint halálos ítéleteket is hajtottak végre a tetejéről.
Xiva, a sivatag ékszerdoboza
Xiva olyan, mintha egy nagy szellem, egy hatalmas dzsinn színes üveg alatt őrizné a múltat: a falakon belül minden érintetlen: minaretek, paloták, mecsetek. Mégsem rideg múzeum ez, hanem egy élő város, ahol a gyerekek önfeledten labdáznak a történelmi udvarokban. Ahogy végigsétálunk a macskaköves utcákon, felmegyünk a városfalra a régmúlt egyszerre nagyon emberi, nagyon közeli formát ölt, mintha korokat, hosszú évszázadokat ugrottunk volna át egycsapásra. Itchan Kava Xiva történelmi magja, neve belső erődöt jelent, és valóban olyan, mintha egy agyagfalú város lenne a városban. A 17. században épített agyagfalak a portyázók, a sivatagi törzsek, egyéb támadók ellen védett, mögötte a régi óváros ma is teljes egészében áll, mintha itt egy múzeumot rántottak volna ki a sivatagból.
A cikk második részét itt olvashatjátok!
TOVÁBBI INFORMÁCIÓ:
www.uzbekistan.travel/en
