Pekingi és dél-koreai utazásom után úgy gondoltam, Tajvan és fővárosa Tajpej már nem tudnak meglepni. Tévedtem. Míg Peking beláthatatlan és tömegközlekedés szempontjából a legkalandosabb hely a világon, Szöul pedig csupa csillogás és stílusos patina, addig Tajpej, az őt körülvevő New Taipei City vidéke és a sziget északi részének tájai, települései mindezen jellemzőket egyszerre prezentálják a látogatóknak.
Két korábbi ázsiai utam során elkerült a kultúrsokknak nevezett állapot – amikor az utazót szinte agyonnyomja az új és különös kultúra; nem tud a tapasztalatokkal mit kezdeni és belebonyolódik a látni-, hallani-, ízlelni valókba. Hát Tajvanon nem úsztam meg az érzést. Majdnem tizenöt órás repülőút után – átszállással Bangkokban – rögtön Tajpej nagyvárosának éjszakai életébe csöppentem. Vacsora a legkedveltebb xiaolongbao (gőzgombóc) étteremben, a város szimbólumaként számon tartott Taipei 101 torony aljában, aztán irány a torony legteteje, azaz a 89. emelet, ahonnan eszméletlen a kilátás a város megannyi fényben úszó sugárútjára.
Sok esetben ez a 300 éves város, olyan akár egy élő múzeum. Vibráló színekkel díszített szentélyek szegélyezik az utakat, nyitott, magas küszöbű vörös kapukkal, amiken naponta több száz hívő lép keresztül, hogy elsuttogja imáját a füstölők tekergő illata közepette. A japán megszállás ideje alatt épült udvarházak padlói a turisták lábai alatt recsegnek, a Nemzeti Palotamúzeumban pedig – aminek végigjárására egy nap sem lenne elég – 5000 évre visszamenő műkincsek sorakoznak.
A város azonban nem csak megőrzi a történelmet, de újra is hasznosítja azt. A legjobb példa erre a 2003-ban megnyitott Huashan 1914 Creative Park nevű hely, mely egy 1987-ben bezárt, privát borászat épületeit értelmezte újra. Az elhagyatott, néhol borostyánnal benőtt gyárépületekben interaktív múzeumokat, zene- és színháztermeket alakítottak ki, de séta közben ráakadhatunk több kiváló tajvani művész egyedi boltocskájára, éttermekre és remek kávézókra is. Itt a szuvenír shop innovatív kütyükkel, ruhákkal, képeslapokkal és kerámiákkal van tele.
A hely tökéletes kikapcsolódást nyújt a fiataloknak és a családoknak, valamint az olyan utazóknak, akik a társadalomra is kíváncsiak, nem csak a látnivalókra. Az épületek mögött egy hatalmas zöld park is helyet kapott, ahol a bámészkodás után leheveredhetünk a fűbe és élvezhetjük a kilátást. Kisgyerekes családok, fiatal párok kézen fogva, baráti társaságok a padokon és óriási, ezerszínű szappanbuborékok a levegőben. Ilyen egy tökéletes “szabadnap” a nagyvárosban.
Irány a vidék
Ha több napot töltünk Tajvanon mindenképpen mozduljunk ki Tajpej városából, mivel a környező vidék sok lenyűgöző programot, eseményt, falucskát rejteget. Jiufen is egy ilyen kincs. A fővárostól északkeletre található hegyi városba egy szerpentinen kanyarogva jutottunk fel, nem csoda, hogy jócskán megszédültünk mire szilárd talajt ért a lábunk. De aztán kaptunk még egy löketet, ugyanis elénk tárult egy igazi, hamisítatlan bányászváros látványa. Jiufen ma már több szempontból is híres, pedig egy időre szinte teljesen elfeledkeztek róla az emberek.
A hegyek közé ékelődött városkában kezdetben összesen kilenc család lakott, de miután 1890-ben valaki aranyat talált a faluhoz közel, a lakosság száma hirtelen megnőtt, több mint 4000 család talált itt otthonra. Jiufen lett egy időre Ázsia aranyvárosa. De a bőség nem tartott örökké, az arany elapadt, az emberek elmentek és a város híre megkopott. A filmesek évek múltán mégis megtalálták maguknak a keskeny kanyargós utcákat, a lámpásokkal díszített teaházakat, az apró fapadlós fogadókat és éttermeket. A városka emléke felébredt az utazókban.
Még mindig előttem van, ahogy végigsétáltunk az utcákon. A fekete-barna, legtöbbször két szintes épületek alsó részét piros cégtáblák és lampionok ékesítették. A kirakatokban finom ennivalók, illatos fűszerek, szárított rákok és algalapok vagy mulatságos kacatok sorakoztak. A kilátópontnál pedig várt ránk a tenger – igazi filmforgatási helyszín.
Lámpások és mesterek
Tajvani utunk elsődleges célja az volt, hogy szemtanúi lehessünk az évente megrendezett lámpásfesztiválnak, melyet 2017-ben február 11. és 19. között tartottak meg Yunlin megye két településének – Huwei és Beigang – találkozásánál. A fesztivál mindig az első Hold hónap 15. napján indul és “Kicsi Újév” néven ismert, illetve a Kínai Újév végéig tart. Mielőtt 1990-ben a Tajvani Turisztikai Hivatal megszervezte volna az első közös lámpásfesztivált – a Taipei Lámpásfesztivál hatalmas fém-papír-szövet lámpásait külön-külön lehetett megnézni egy-egy szentélyben a város körül. Hogy az embereknek ne kelljen egyik helyről a másikra vándorolniuk, illetve hogy Tajvannak is legyen végre egy híres fesztiválja, ami úgy vonzza a turistákat a világ minden tájáról, mint mondjuk a müncheni Oktoberfest vagy a Sapporoi Hófesztivál, ezért egy helyre tömörítették az egészet.
A fesztivál központi lámpása mindig az adott év kínai állatöve. Idén egy hatalmas kakas volt a középpontban, melyet a tajvani elnök asszony beszéde, illetve a helyi és japán vendégelőadások után, egy őrületes tűzijáték és több mint 15 000 néző kíséretében, ezer színnel világítottak meg.
De amilyen tömegeket megmozgató, hangos és vibráló volt a lámpások ezen estéje, olyan csendes és meghitt volt a Pingxi és Shifen városkák közötti Sky Lantern fesztivál. A Tajpej és Keelung déli része között futó 106-os vasútvonal mellett sok ilyen kis város van, mint ez a kettő, de a lámpásfesztivál ideje alatt itt vannak a legtöbben. Ami nem csoda, hiszen rendkívül hangulatos a helyszín. A vasúti sín mellett jobbra is balra is málladozó hosszú épületek – az aljukban lévő minden második bolt lámpásokat árul.
Amíg másfél óránként meg nem jelenik a vonat, addig észre sem venni, hogy a síneken állva több százan eregetik az ég felé a kívánságokkal teleírt papírlámpásokat. Aztán megérkezik a szerelvény; mindenki figyelmezteti a mellette állót, lemennek a sínről, megvárják míg elrobog a vonat és kezdődik az egész elölről.
A boltokból kiszaladnak a mackónadrágos srácok papucsban és pólóban, minden oldalról lefotózzák a látogatókat és a papírlámpást, aztán meggyújtják a fémkeret közepére erősített, éghető folyadékkal átitatott papírköteget. A lámpás pedig már repül is, elszállítva a világ minden nyelvén íródott jókívánságokat az istenek felé.
Nap, hold, víz és tea
Az Ilha Formosa – Szép sziget – elnevezés tökéletesen illik a szigetre, főleg mivel az érdekes városok és fesztiválok mellett lenyűgöző természeti adottságokkal rendelkezik. Egyik ilyen természeti központja a Sun Moon Lake Nemzeti Rekreációs Körzet, mely Nantou megye közepén, Tajvan központi hegyláncának nyugati lábánál, a hegyek és a nyugati alföld között helyezkedik el. A Sun Moon Lake (Nap Hold-tó) Tajvan legnagyobb kiterjedésű édesvízi tava, mely a térség felgyűrődésével és eróziójával jött létre 13 másik vízgyűjtő medencével együtt. A tó a 90 négyzetkilométeres rekreációs körzet része – együtt alkotják Tajvan hét természeti csodájának egyikét. A tavat megkerülő bicikliút nem véletlenül nyerte el a CNN elismerését is.
Csoportunk a tó partján álló ultra modern Xangshan Látogatóközpontból indult útnak. Pillanatok alatt biciklit kölcsönöztünk; itt a nyelvi különbségek sem okoznak problémát – odamegyünk, rámutatunk a kerékpárra, beállítjuk, kifizetjük és már mehetünk is. A táj gyönyörű, a terep könnyű, ha van időnk, akkor egészen Shueishe városáig kerekezhetünk, oda ahonnan a turistahajók indulnak. Át lehet menni velük a tó túloldalára, vagy megnézni a tó közepén álló magányos szigetet, vagy csak szép időben tenni egy nagy hajós kerülőt.
Nem messze Shueishe városától – busszal úgy másfél órányira – találjuk a csodaszép és vad Taroko Nemzeti Park egyik legszebb részét a Taroko kanyont. Ez egyike Tajvan top turista célpontjainak. De tömegektől azért nem kell tartani, az 1200 négyzetkilométeres területen egész jól eloszlanak a kirándulni vágyók. A márványos falu kanyonokat, buja erdőket és sziklás csúcsokat magába foglaló nemzeti park keletről nyugat felé, 3700 méterrel a tengerszint fölé emelkedik. Taroko 90 százaléka hegyvidéki, 27 olyan csúccsal, melyek 3000 méter fölé nyúlnak, de még így is egy olyan menedékhely, mely védelmet nyújt a sziget megannyi állat és növényfajának. A park közepén a zöldeskék Liwu-folyó hasít magának árkot, mély völgyeket és hasadékokat hozva létre, mígnem beleömlik a tengerbe. Az egyik ilyen márványfalú vájat a 18 kilométer hosszú Taroko kanyon, melyet Ázsia egyik legszebb természeti alkotásának tartanak.
A kanyont a vörös Shakadang hídon keresztül közelíthetjük meg, ahonnan egy lépcső vezet le a Shakadang túraútvonalhoz. A sziklaperem melletti útvonal 4-5 órás sétát kínál; ha rászánjunk az időt és végig megyünk rajta, akkor az út végén egy kis őrbódé vár, az innen való továbbhaladáshoz már engedély kell.
Mi nem mentünk olyan messzire, de így is elég sokáig követtük csöndben és áhítattal a lehetetlenül tiszta folyó útját, amint a simára csiszolt sziklaformációk között zubog. A nap fénye visszaverődött a víztükörről és elveszett a fölénk boruló harapnivalóan zöld lombkoronák között. Az egész olyan volt, mint egy álom. Csak kár, hogy szó szerint fel kellett másznunk belőle a híd túloldalán, hogy aztán továbbinduljunk.
New Taipei City körzetétől délre találjuk Maokong zöldellő dimbes-dombos vidékét, mely régóta egyet jelent a tea termesztéssel. Pontosabban egy időben Taiwan legnagyobb teaültetvénye volt. Ma azonban már nem csak a termesztés a vidék fő bevételi forrása, hanem az egyre szépülő teaházak is, ahol a teákat kóstolni lehet. Mi a különbség az oolong, a fekete tea, az első és második szedésű teák között? Ezen a vidéken minden kérdésünkre választ kapunk egy teraszon, amit körbevesznek a zöld cserjék és a csúcsos szalmakalapban dolgozó munkások.
A Maokong régióban hatalmas sétákat lehet tenni és ha tolmácsunk is van, vagy helyiekkel utazunk, akkor a kedves munkásokkal is szóba lehet elegyedni. A 60 év körüli hölgy, akivel találkoztunk elmondta, hogy az a bizonyos ültetvény, ahol mi jártunk 51 éve létezik. Az évenkénti mérések alapján itt a legalacsonyabb a víz és a talaj szennyezettsége. Ebből következik, hogy minél alacsonyabb az érték annál magasabb a tea minősége. Az általunk meglátogatott teaházhoz tartozó ültetvény három fő fajtája a zöld tea, az oolong és a fekete tea. A részmunkaidős szakácsként itt dolgozó hölgy már 10 éve privát kertész is, ezért ha ideje engedi néha kicsit kijön gyomlálni is.
A zöld teaültetvények és kicsiny napernyős pihenők között könnyű elveszni, vagy az időt elfeledni. Feljöhetünk ide busszal, biciklivel vagy gyalog, de a legjobb ha a 6 megállós gondolát választjuk, ami elröpít bennünket táj fölött egészen be Tajpej városának pereméig és vissza. Az ablakból láthatjuk a sziget hegyeit, zöld parkjait, a kis szentélyeket és a kerámia fedte apró temetőket. Hídjait, forgalmas utcáit és mindazt, amire már nem volt időnk – de legalább legközelebb lesz még miért visszajönni.
Tajvan történelméről dióhéjban
Tajvan szigetét nehéz lenne úgy bemutatni ha először nem beszélnénk függetlenné válásáról, a történelem során megvívott csatáiról, lakosainak bátorságáról és kitartásáról. Az Ilha Formosa „Szép sziget” néven is ismert földdarabnak, mely 161 kilométerre van Kína partjaitól, érdekes és tanulságos története van.
A kontinentális Kína terültén járunk 1912-ben, mikor a Qing Birodalom ellen fellázadt kínai forradalmárok megalakítják a Kínai Köztársaságot. Ez idő alatt Tajvan már japán fennhatóság alatt áll a Shimonoseki Egyezmény értelme alapján, melyet a kínai Qing dinasztia kötött a japánokkal, miután 1895-ben elvesztette az első kínai–japán háborút. A második világháború ideje alatt, 1943-ban a Kínai Köztársaság kormánya, Chiang Kai-shek vezetésével az amerikai elnökhöz, Franklin Roosevelt-hez és a brit miniszterelnökhöz Winston Churchill-hez fordult segítségért, aki éppen Kairóban állomásozott. A tárgyalások végeztével kiadták a Kairói Nyilatkozatot, ami szerint Tajvant és a Penghu-szigetet vissza kell szolgáltatni a Kínai Köztársaságnak. A második világháború után, amerikai és brit segítséggel, a kormány elfogadta a Tajvanon állomásozó japán seregek megadását és birtokba vette a szigetet. 1948-ban azonban csúcspontjához érkezett a kontinentális Kína területén dúló polgárháború, melyben a Mao Ce-tung által vezetett kommunista csapatok és a korábbi kínai államelnök, valamint a Nemzeti Párt (Kuomintang) vezetője, Chiang Kai-shek csaptak össze. A vereség után, 1949-ben a nemzeti erők megmaradt serege és a Kínai Köztársaság kormánya, együtt menekültek át Tajvan szigetére, Tajpejbe. A vezetőket 1,2 millió lakos követte. 1952-ben Japán és Tajvan hivatalosan is békét kötöttek, a Shimonoseki Egyezményt semmisnek tekintették. Tajvan innentől kezdve független.
Kína természetesen továbbra is sajátjaként tekint rá, és nem ismeri el függetlenségét, de Tajvan fejlődését még behatárolt diplomáciai kapcsolatai sem állítják meg. Izolációja ellenére a sziget Ázsia egyik legnagyobb kereskedelmi központjává vált, a világ legjobb minőségű számítógépes technológiáit előállítva.
A Világjáró útját a Tajvani Turisztikai Hivatal Közlekedésügyi és Kommunikációs minisztériuma, valamint az EVA Air támogatta. További információk: eng.taiwan.net.tw , www.evaair.com
Fotókat készítette: Gerencsér Dóra és Caroline Bollrich
A fotók egy LG G5 készülékkel készültek.
