Bár a Weimari klasszika csak ötven évig tartott, mégis az európai szellemi történelem egyik legnagyszerűbb korszakaként tekintünk rá. Az egész Anna Amália hercegnővel kezdődött. Ahogy városnéző sétánk is. Amint betettük a lábunkat az Anna Amália Hercegnő Könyvtárba éreztük, hogy itt nem csak egy város hanem az egész ország művészeti és történeti tudásával állunk szemben.
A könyvtár már a 18. század óta egyike a legismertebb bibliotékáknak, és ezt nem csak hercegi támogatóinak, hanem kiemelkedő könyvtárosainak – mint amilyen Johann Wolfgang von Goethe is volt – köszönheti. A 2004. szeptember 2-án bekövetkezett majdnem mindent felemésztő tűzeset ellen azonban ez mit sem ért. A könyvtárat és a Zöld palotát is, melyben a Rokokó terem található erősen megviselték a történtek. A mindent felperzselő tűz áldozatául esett 35 művészeti alkotás, 50 000 könyv és zenemű, valamint súlyosan károsodott több mint 62 000 kötet.
A restauráció három évet vett igénybe; végül 2007. október 24-én nyitott meg újra a könyvtár és a pompázatos Rokokó terem. Azóta ez az épületrész olyannyira látogatott, hogy a napi érdeklődők számát korlátozni kell, már csak az itt található ritka könyvek, festmények, eredeti padlózat és polcrendszer védelmében is. Van, hogy hónapokra előre le vannak foglalva a helyek. Nem könnyű tehát bejutni, de minden pénzt és várakozást megér. Mi ajándékként éltük meg azt az időt, amit bent tölthettünk.
Anna Amália nevéhez azonban nem csak a könyvtár fűződik, ő hozta el a városba azon költőket és gondolkodókat, akiknek hírneve a mai napig elválaszthatatlanul összeforrt Weimaréval. Erről pedig az óváros olyan lakóházai és munkahelyei tanúskodnak, mint például Goethe és Schiller otthona; a Belvedere; az Ettersburg és Tiefurt kastélyok nagyszerű parkjaikkal; Herder munkásságának színhelyei; a Wittums-palota, amelyben az illusztris asztaltársaság találkozott; a történelmi temető a hercegi kriptával, amelyben Schiller és Goethe díszkoporsója nyugszik. Nem véletlen hát, hogy a klasszikus Weimar – virágkorának épületeivel, parkjaival és a szellemi életben elfoglalt kimagasló szerepével – az UNESCO világörökségi listájára került.
Egy másik nagy éra szintén Weimarban kezdte meg lenyűgöző fejlődését: ez volt a Bauhaus-korszak, amely az építészet és dizájn egyik legjelentősebb irányzatává vált a 20. században, majd sokak számára az akkori idők legjelentősebb német export cikkévé is. A weimari városnézés egy további fénypontja tehát a Bauhaus Múzeum, ahol több mint 300 kiállítási tárgy segítségével nyerhetünk betekintést az Állami Bauhaus intézmény munkájába.
A zöldnek lágy ölén
Az óvárosi rész szélén járunk. Weimar egyébként sem szűkölködik zöld felületekben, fákkal beültetett szigetek mindenhol feltűnnek, de az Ilm folyó mellett húzódó tájjellegű park szinte vibrál és hívogat mindenkit, aki egy félórácska nyugodt, madárcsicsergős, mókus nézegetős pihenésre vágyik – távol a város zajától és mégis olyan közel. A Park an der Ilm 1778 és 1828 között valósult meg; kialakítása szorosan összefüggött Goethe életével és munkásságával. Az első épületek és terecskék a folyó nyugati lejtőin jöttek létre. Később utak és kicsi pihenők, majd emlékművek, díszítőelemek és hidak épültek. Mindezek mellé pedig több száz fa és bokor került.
A park déli része azonban rejt még egy csodát, a város első klasszicista épületét, a Római házat, melyet 1791 és ’97 között építettek fel. A dór stílusban készült templomszerű ház készítésének előrehaladtát Goethe is felügyelte. Ma szinte minden szobája megtekinthető, pincéjében pedig egy kiállítás várja az érdeklődőket.
Goethe kerti háza egy csoda. Míg a költő élt, addig menedékként szolgált, halála után pedig csodálóinak zarándokhelye lett. Itt írt versei érezhetően sokkal szorosabban kötődnek a természethez. A másik Frauenplan-nál álló, barokk stílusban megépített Goethe-házban majdnem 50 évig élt a költő. A ház ma teljességgel olyan állapotban tekinthető meg, ahogy azt Goethe az utolsó életéveiben használta.
De a Park an der Ilm nem csak a nagy költőt, Liszt Ferencet is vonzotta. Amennyire ideje engedte, 1869 és 1886 között a park bejáratánál álló házban töltötte a nyári hónapokat. A kétszintes épület alsó részén egy tárlatot tekinthetünk meg, melyet a Bauhaus Egyetem és a Liszt Ferenc Zenei Főiskola közösen alakított ki; fent pedig, ahol a művész lakott megnézhetjük a nappalit, a dolgozószobát, a hálót, az étkezőt és a cselédszobát.
Ezt aztán csípni fogjuk – Türingiai kulinária
Weimar, illetve az egész tartomány legnagyobb és egyik legöregebb népünnepélye a Hagyma Vásár (Zwiebelmarkt), melyet 2015. október 9-11. között, immáron 362. alkalommal rendeznek meg. Hivatalosan 1653-ban említik meg először, mint „Viehe- und Zippelmarckt”, ahol a weimariak és a környék lakói beszerezhetik a téli hónapokra szükséges hagyma és zöldség készletet.
A vásár a XIX. századra már háromnaposra nő és a tartományi határokat is átlépi, majd a kettéosztottság idején, egynaposra szorítják vissza. 1990-től kezdve aztán töretlenül, három teljes napon keresztül ünneplik a weimariak a hagymafüzéreket – kicsit, tarkát, extra hosszút – a hagymáslepényt és sült hagymát. A vásár és kísérőprogramjai évente 300 000 látogatót szórakoztatnak. Bár nekünk csak egy kis ízelítő jutott ki a vigasságokból, a hagymáslepény titkára azért rájöttünk.
Meghívást kaptunk ugyanis egy türingiai kulináris útra, ahol az első állomás a Romantik Hotel Dorotheenhof Weimar volt. A négycsillagos superior szálloda a belvárostól nem messze, egy hangulatos privát zöldterületen kapott helyet. Két étterme közül a Claus Alboth és csapata által vitt Alboth’s nem csak feltálalja a legfinomabb ételeket, de főzőkurzusain meg is mutatja hogyan kell elkészíteni a jobbnál jobb türingiai fogásokat. Kötényben, nagykéssel és fakanállal a kézben figyeltük a mester minden rezdülését. Készült „kolbász pizsamában” levelestésztából, türingiai almás-borzas sütemény és tradicionális hagymáslepény is.
Ennyi finomság után biciklivel kellett volna továbbmennünk, hogy férjen még belénk valami a következő állomáson, ami a Türingiai Krumpligombóc Világ volt, Heichelheim kicsiny városában.
Persze, hogy busszal cipelték a fenekünket, de legalább várt ránk egy kis munka a krumplikkal. Pucolni, reszelni, passzírozni, gyúrni, főzni és végül megkóstolni. Ez volt a krumpligombóc készítésének menete, amit 60 éve még kézzel csináltak az asszonyok a bemutató terem melletti gyárban. Ma már gépek végzik ezt a munkát, de a bemutató terem és múzeum még felidézi a kézzel és szeretettel készült étel történetét.
Utolsó kulináris állomásunk és németországi felfedezőtúránk vége a Saale-Unstrut régióban ért minket, egy-két-három nagyon jó palack bor társaságában. Bad Sulza egy kisváros, az Ilm-völgyben, négy kilométerre attól a kereszteződéstől, ahol az Ilm folyó találkozik a Saale-val. A vidék klímája enyhe a mészkőalapú termővidék védett, így nem állt semmi akadály az 1992-es szőlőskert megnyitása előtt. A dűlő neve “Thüringer Weingut Bad Sulza“ és egyszerre alkalmaz tradicionális és modern borászati technikákat. A jelenlegi 43 hektáros termőterülettel ez a Saale-Unstrut vidék legnagyobb, privát szőlőhegye. A borászat nedűi kellemesek, lágyak és harmonikusak voltak, akárcsak Türingia városai és parkjai.