Budapestről indulva repülővel alig másfél óra alatt Isztambulba jutunk, ahol átszállunk és Afganisztán, Irán, Pakisztán és India egét átszelve Ázsia kapujába, Bangkokba érkezünk. A város nedves levegője és a hőség jól esik, a tuktukok, utcai árusok zsivaja kellemes bizsergést kelt, igen, megérkeztünk Délkelet-Ázsiába, a néhol vicces, néhol azért picit bosszantó civilizált káoszba. Azonban a hat órás időeltolódás okozta ködtől a pára, meleg és sülttészta illatán túl csak a sok-sok mosoly és kedvesség jut el hozzánk. Bámészkodni viszont nincs időnk, irány ismét a reptér, hogy elérjük a Mianmár/Burma egykori fővárosába, Jangonba induló járatunkat.
Vámpír a volán mögött
Egy óra az út, de valójában csak félórának tűnik, vagy épp fordítva? Kiszámolni nehezebb, mint elfogadni, hogy Mianmár/Burmának saját időzónája van, mert mindig épp 30 perccel van kevesebb, mint Thaiföldön. De nem csak ez az egyetlen furcsaság, ami a leszálláshoz közeledve fogad: Bangkok metropoliszi fényei után kissé meglepő, hogy bár a repülőgép ablakában már feltűnik az esti táj, a pálmafák tetejét szinte súrolja a gép alja, mégsem látni közel s távol semmi nagyvárosi fényáradatot. Nincs ez máshogy a leszállás után sem, csikorognak a kerekek és megérkezünk egy pöttöm kis reptérre. Kilépve a gépből már nem is kérdés, hogy egy nagyon különböző világba csöppentünk. Elhagyva a repteret egy taxiba huppanunk, ahol a város felé araszolva a dugóban feltűnik, hogy hiába ül a vezető a jobb oldalon, a közlekedés iránya épp olyan, mint idehaza Magyarországon.
Elsuhanunk egy emberekkel dugig zsúfolt busz mellett, aminek hiányzik az ajtaja, és e hiányból lóg ki a busz oldalára erősített korlátba kapaszkodva maga a kalauz, aki az utcán jövő-menő férfiakhoz hasonlóan szoknyát hord, mint később megtudjuk, ezt nevezik londzsinak. Egy nagy közlekedési csomóponthoz érve tíz percet várakozunk míg zöldre vált a lámpa, de ez normális, meséli a vámpír kinézetű taxisofőrünk, akinek persze nem azért “véres” a szája, mert személyesen Drakula leszármazottja, hanem mert a helyi szokásoknak megfelelően éppen bételt rág. A bétel egy dióféle, melynek termését apró darabokra vagdossák, betekerik egy zöld levelébe és ízlés szerint fűszereket adnak hozzá, vagy esetleg dohánylevelet. Ez rágás közben vörös színűvé alakul, amitől minden fogyasztójának vörös lesz a szája. De erről gyorsan elterelődik a figyelmünk, mert az éjszaka sötétjében előtűnik az aranyfényben úszó Svedagon pagoda, melynek bejáratát két hatalmas kőoroszlán őrzi, közrefogva a szentélyhez felvivő mozgólépcsőt és annak fedett csarnokát. Mint egy világítótorony magasodik az egész város fölé a pagoda tornya, villogó jelzőfény helyett aranyszikrákat szórva mindenfelé.
Nyakon öntve
Az első néhány nap a belvárossal való ismerkedéssel telik, vagyis csak telne, ha nem épp a burmai újévbe botlanánk, ami itt egy teljes hétig tart, és a vízfesztivál nevet viseli. Elképzelni úgy lehet, mint a mi húsvét hétfői locsolkodásunkat, viszont ez itt hét napig tart. Ráadásul mindenki mindenkit locsol, és természetesen a legnagyobb vicc a külföldieket leönteni egy vödör jeges vízzel. A lustábbak csak kiállnak az erkélyükre és onnan öntik az áldást, a gyerekek pedig hatalmas hordók mellől támadnak vödrökkel, lábosokkal. Tenni nem lehet ellene, ezért inkább elfogadjuk: napkeltétől napnyugtáig csurom vizesek leszünk. Az első napot a belvárosban lófrálással töltjük, Jangonban található ugyanis Délkelet-Ázsia egyik legtöbb épen megmaradt koloniális épülete.
Biciklis riksával beutazva a szebbnél-szebb villákat, szállodákat, rezidenciákat máris az 1920-as években érezzük magunkat. Délben megkóstoljuk a helyiek egyik kedvenc ételét, a tealevél salátát, utána pedig nem kávét, hanem szintén itteni nagy kedvencet: sűrített tejes teát fogyasztunk. A naplemente a kikötőben ér utol, ahol hatalmas tömeg igyekszik elérni hajóját, hogy még sötétedés előtt hazaérjen a folyó túloldalán fekvő falujába. Jangonban nagyjából 5-6 millió ember lakik, sokan viszont a túlparti bambuszházikós falvakból járnak át minden nap munkahelyükre, iskolába. Esti sétánkat a burmaiak másik kedvenc ételével, a mohingával zárjuk, ami banánfa szárából és temérdek más hozzávalóból készült finom halleves.
Közben véget ért a vízfesztivál, aminek idejére már hónapokkal előbb minden busz, vonat, hajó és repülőjegy elkelt – úgyhogy végre lehet utazni: irány Bagan, a több ezer ősi pagoda vidéke. Az itt igen jól kialakult éjszakai buszozást választjuk, mivel az út nagyjából 10-12 óra lesz, hiába tűnik a térképen egész közelinek. Hajnalban megérkezve ledobjuk a cuccunkat a szállodában, és gyors biciklit bérlünk, hogy a felkelő nap első sugarai már Baganban érjenek. Tekerés közben kell rájönnünk, hogy ez nem fog menni, mivel Bagan nem egy teremőrökkel vigyázott műemlék, hanem egy óriási területen szétterülő hatalmas sivatag, oázis, pálmaültetvény és pusztaság egyvelege.
Kedvünkre rábökünk az egyik méretes templomtoronyra, odakerekezünk mellé, aljában gyorsan ledobjuk a papucsunkat – hiszen a szentélybe és a szentélyre csak mezítláb léphetünk -, és villámgyorsan felmászunk az igencsak meredek torony tetejére. Fent jövünk rá, hogy azt még nem tudjuk, hogy fogunk tudni innen lemászni, de most ez nem is fontos, mert a látvány egy szempillantás alatt mindent felülír. A koromfeketeséget egyszer csak elkezdik megtörni a pálmafák csúcsán kibukkanó fénycsóvák, sok száz fekete, gúla alakú sztupa kel fel a fényre ásítozva, nyújtózkodva miközben a felszálló reggeli párán át a föld vöröses, a növényzet rikító zöld az ég pedig mély kék lesz. És mindezt a dzsungel ébredező hangjai kísérik a háttérben. Jól indul a nap, gyorsan és szerencsésen lemászunk, és egész álló nap buddhista templomokat és templomtornyokat vadászunk – dacolva a 47 fokos hőséggel. Látunk hófehéret, cakkos szélűt, s olyat, ami leginkább egy középkori várhoz hasonlít.
Jangonba visszaérve aztán egyik napról a másikra beköszönt a monszun, aminek a vízfesztivál egyfajta elő-hírnöke. Nem tudjuk, mit várjunk az esős évszaktól, bár az gyanús, hogy bárkit kérdezünk is róla, csak ezt a választ kapjuk: úgyse tudjátok elképzelni milyen rémes, és még annál is hosszabb. Utólag leginkább úgy írhatnánk le, mintha öt hónapon keresztül valaki az égből folyamatosan dézsából öntené a vizet. Megállás nélkül. Nincs pardon. Elég csak kilépni a házból, már csurom vizes az ember, dacára esernyőnek, vízhatlan pólónak, esőkabátnak. De mivel szerencsére hideg azért nincs, flipp-flopp papucsban bátran lehet gázolni a folyóvá alakult utcákon – vizesebbek már úgysem lehetünk. De minden elmúlik egyszer, nincs ez másképp a mianmári monszunnal sem.
Az utolsó hercegnő nyomában
Az utána következő évszak utazás szempontjából is remek, mivel ekkor még nincs forróság, de már nem esik. Kihasználva a jó kirándulóidőt, a természetileg lenyűgöző Inle-tóhoz indulunk, mely lényegében Délkelet-Ázsia Velencéje, mivel a vízre épült falvakat, templomokat és szentélyeket egy gondolaszerű csónakkal közelíthetők meg. Utazásunk spirituális csúcspontja is itt ér utol minket, amikor a tóról egy apró kis folyón felevezünk a víztükröt körülölelő hegyek egyikének lábához, ahol kikötve gyalog indulunk el a magaslat tetején lévő arany tornyokkal körülvett pagoda felé. Ehhez először át kell vágnunk a dzsungelen, sokszáz éves templomromok között, majd hosszasan kaptatunk felfelé a hegygerincen felépített csarnokokon keresztül. A tetőre érve végtelen csengő csilingelése, füstölőillat és pazar látvány fogad. Ezt a nagyszerű élményt hogy máshogy is lehetne még fokozni, mint egy pohár kellemes borral a szemközti hegyoldalon kialakított borospince teraszán. Egy pillanatra visszacsöppenünk talán Eger környékére, rövid honvágyunkat aztán a szőlőtőkék látványát hirtelen kitakaró pálmafa levelei foszlatják szerte. De a vidék nem csak borkultúrája miatt kötődik tágabban vett hazánkhoz, hanem a térség utolsó hercegnője – Inge Sargent – révén is, aki Ausztria szülötteként az osztrák tájat és életét cserélte erre – alig hatvan évvel ezelőtt.
De nem ő az egyetlen Európához köthető mianmári híresség. Az Angliában egyetemet járt, Nobel béke-díjas Aung Szán Szú Csí mellett az angol író George Orwellre is igen büszkék a burmaiak. Ezért következő úti célunk a Jangontól délre található Mulmejn városa, ahol az “1984” szerzője ifjúkorának első éveit töltötte – az akkor még angol gyarmat rendjét fenntartó – rendőrfelügyelőként. Mulmejn felé félúton megállunk a burmai buddhisták egyik legfontosabb szent helyénél, az Arany Sziklánál. Hiába érünk oda a szikla lábához már hajnalban, ameddig a szem ellát, mindenhol zarándokok állnak sorba, hogy felszállhassanak a hegy tetejére felvivő teherautók platójára. Meglátva az iszonyatos emelkedőket mi is gyorsan belátjuk, képtelenség máshogy feljutni, ezért a még szürkületi félhomályban felkászálódunk az egyik dömper rakterébe, és eszeveszett sebességgel megindulunk felfelé a hegy oldalában. A hegy magasabb, mint gondoltuk, negyedóra után egyszer csak egy felhő közepén találjuk magunkat, aminek tetejéből épp akkor kibukkanunk ki és borít be minket a szikrázó verőfény, amikor felérünk a hegy csúcsára.
A szakadék széléről lenézve olyan érzésünk támad, mintha egy repülőgép ablakából néznénk ki, mindenfelé felhőpamacsok úszkálnak a lábunk alatt. Az ország miden pontjáról sereglenek az emberek, életében egyszer mindenki el szeretne jutni ide. Hegyinépek, szerzetesek, szegények és gazdagok, vének és újszülöttek, legszebb tradicionális ruhájukban araszolnak a szikla felé. Ahhoz viszont csak a férfiak mehetnek közvetlen közel, hitük szerint női érintéstől a szikla kibillenne, és lehullana a mélybe. Aztán leereszkedünk a teherautóval, hogy folytassuk utunkat a hamupipőke álmát alvó, elvarázsolt Mulmejnbe és beszippanthassuk a régi gyarmati idők kissé áporodott illatát. Kikötőjében azon gondolkodunk, vajon mikor halljuk meg a gőzhajó kürtjét a távoli XIX. századból. De nem történik semmi, ezért mi is tovább állunk, hogy kiránduljunk az innen alig egy óra buszútra lévő Hpa-Anba, felderíteni az ottani barlangpagodákat.
A barlangpagodák világa faragott, festett bejáratai, páratlan hangulata, és szinte végtelen labirintusai lélegzetelállítók. Például az, ahol egy a hegy oldalában húzódó hasadékon át jutunk az ülő, álló, fekvő arany Buddha szobrok csarnokába, melynek végében egy aprócska lámpa pislákol, mutatva az utat hegy gyomra felé. Ezen elindulva jutunk el egy cseppkőbarlangig, majd tovább sétálva a félhomályban egyszer csak a hegy másik oldalán lyukadunk ki, egy több száz méter magasságban kialakult kőteraszon. Innen pislantunk le az alattunk elterülő rizsföldekre, csatornarendszerekre, távolabb pedig a dzsungelre. A látvánnyal betelni nem lehet, de tudjuk, tovább kell indulnunk. És nem hiába, hiszen a barlangban tovább cikázva nemsoká egy apró tavacska partján bukkanunk ki, itt egy fatörzsből vájt csónakba szállunk, hogy átevezve egy sziklahasadék boltíve alatt a rizsföldek zöldjén lebegjünk át.
Gyorsan elszállt ez az egy év – ocsúdunk hirtelen, nézzük még meg a tengerpartot. A külföldi turisták alacsony számának köszönhetően, több kilométer hosszú, üres, homokos, pálmafás tengerpart fogad minket. Szerencsére azért akad jó pár étterem és bár is. Amikor pedig már mi is megunjuk a megunhatatlant, motorokkal a tengerparton hasítva indulunk át a szomszédos városba, hogy hazainduló buszunkat elérjük. Először kigurulunk a kikötőhöz, ahol huszad magunkkal – sok más motor társaságában – felszállunk egy ladikra, ami átvisz egy közeli szigetre. A szigeten lévő dzsungelen áthajtva a másik felén újabb ladikba szállunk, amivel felhajózunk egy sekély folyón. A kikötés után visszapattanunk a nyeregbe, és eldugott kis falvakon keresztül, pagodák mellett hajtva, a tengerparti homokban száguldva még egyszer beszippantsuk ennek a különös világnak minden illatát, ízét, látványát.
Szöveg: Benedek Mátyás
Még több Burma cikket az alábbi három Világjáró Magazinban találtok: Világjáró Magazin 2011/112. Burma – Aranycsúcsos pagodák erdeje, ahol olvashattok még Srí Lankáról, Mexikóról, Balatonról és Sierra Leonéról. A Világjáró Magazin 2007/61. Izrael számában pedig érdekességeket találtok még Mianmáron kívül Provance-ról, a Vértesről és Észak-Tunéziáról. A harmadik, Világjáró Magazin 2015/135. számában a burmai Pagodák titkai, Grönland, Tunézia és New York izgalmas helyszínei tárulnak fel.
